Az ember oda valósi, ahol gyerekként él. Én hiszek benne, hogy az életben semmi nem marad olyan egyértelműen és tisztán meg nekünk, mint a gyerekkor, na jó, a fiatalság.

Nekem a Béke téri liget, a vasút környéki utcák, később a Teleki, a Belváros. Murvás pályák, ahol fociztunk, bokrok, melyekbe elbújtunk és az egyenetlen úttest, amin akkorát estem biciklivel, hogy nyomot hagytam magam után. A helyek, ahová kézen fogva vittek. Sportriporter úgy lesz valaki, hogy stadionba előbb viszik, mint máshova, igen, ez is itt kezdődik… Én jártam Sóstón akkor, amikor a temetőből még be lehetett nézni a pályára, majd akkor is, amikor betonkaréjban üvöltöttünk a Manchester ellen. Hétvégenként tesómmal a Takarodó úti MÁV-pályára lógtunk be, szabadrúgás- és tizenegyes-párbajt játszottunk, vagy ugyanezt a „kis MÁV-on”, a bitumenes kézilabda-pályán, a Lenin, később Prohászka utcában. S persze közben közvetítettük – gyönyörű, hogy ezt évek múlva már hivatásszerűen tehettük. És mennyi nagyszerű helyén a világnak, ahonnan mindig, mindig Fehérvárra jöttem haza. Éjszakai vonattal, taxival, olykor egyenesen a repülőtérről, mert másfél évtized fővárosi tévézés sem tett fővárosivá. Ma megint ott élek, ahol a gyerekkor telt, a fiaim a Béke téri suli kerítésének ugyanazon a pontján lógnak be focizni, ahol mi annak idején. És nem tudom, jobban ismerem-e a várost, mint harminc éve, de a város engem ismer, és szeretem, hogy tudja, mivel kell időnként felfrissíteni ezt a negyvennégy éves kapcsolatot. Nem is fog kihűlni soha.