Egyszerűen nem létezik unalmas városnézés”
Kulcsárné Németh Mariann több mint három évtizede mesél Székesfehérvár szépségeiről az idegeneknek, de a bennszülötteknek is. Mert mindig van új nézőpont, új élmény, új lelkesednivaló. Erről is megismerszik a jó idegenvezető, de arról mindenképpen, hogy negyed perc alatt teremt kapcsolatot bárkivel. Ennél az interjúnál is így történt – az első kérdés előtt azt vettem észre, hogy mosolygós, meseszerűen kék szemű beszélgetőpartneremmel már össze is tegeződtünk.
-Hogy kerültél a szakmába?
- Ó, hát ez régen volt… Harmincöt éve. Jogi egyetemre jelentkeztem, de egy pont híján nem vettek fel. A következő évig megpróbálkoztam az idegenvezetéssel mondván, addig is tanulok valamit… Levizsgáztam, megcsináltam az első utakat és annyira a varázsa alá kerültem, hogy itt ragadtam. Közben pedig rájöttem, az élet szebbik részével, az utazással, a megismeréssel, a felfedezéssel, a szépséggel foglalkozhatom ahelyett, hogy ki kivel pereskedik, ki kit jelentett fel. Főleg belföldre utaztam, utazok csoportokkal, tavasztól-őszig.
- Ám tíz éve már a Romkertben dolgozol, közalkalmazott vagy. Hogy egyezteted ezt össze az országjárással?
- A szabadnapjaimon utazom és munka után, vagy akár éjszaka vezetek csoportokat. Milyen jó, hogy már vannak fáklyás túrák is, ugye?
- Itt születtél a városban, s tulajdonképpen a várossal dolgozol. Harmincöt év alatt mi újat lehet még meglátni benne és elmondani róla az embereknek?
- Mindig van mit meglátni. Minden folyamatosan változik itt és nincs két egyforma csoport sem. Egyszerűen nem létezik unalmas városnézés. Fel lehet mérni a lelkesedésüket, csak pár percet kell beszélgetni az emberekkel és kiderül, kit mi érdekelne. Középkorú, fájós lábú csoportnak pl. „sok látnivaló, kevés gyaloglás” típusú sétát ajánlunk. Fehérvár ebből a szempontból még szerencsés hely is, hiszen nem kell sokat menni, hogy érdekességeket lásson az ember.
- Valóban, de ugyanakkor ez hátránya is lehet a belvárosnak – gyakorlatilag egy szuszra bejárható.
- Ezzel azért vitatkoznék kicsit, mert pl. rengeteg múzeumunk van, így ha valakinek több az ideje, többször több órát is eltölthet nálunk – akár a templomokban, a Városházán a díszteremben, a Püspöki Palotában. Mellesleg sokszor előfordul, hogy a csoportokban vannak, akik például Fehérváron éltek régebben, vagy itt voltak katonák és emlékeznek a régi dolgokra – én pedig kifejezetten örülni szoktam, amikor plusz információhoz juthatok.
- Hányszor mesélted el például a Romkert történetét az elmúlt években?
- Nem tudnám megszámolni, de rengetegszer. Volt, hogy naponta ötször-hétszer is elmondtam. De ebben is mindig van újdonság, én ennyi idő után is találok benne újat, érdekeset.
- Egyébként ki találja ki a tematikus túrákat?
- Remek csapat van erre a Tourinform Irodában, összeülünk és ötletelünk – ott a legvadabb ötletet is be lehet vetni és még sosem fordult elő, hogy azt halottam volna, „ezt biztosan nem lehet megcsinálni”, helyette az a szemlélet, hogy „oké, csináljuk, meglátjuk, mi sül ki belőle”. Ez nagyon kreatívvá teszi a munkát. Nagyon élveztem pl. az első fáklyás vezetést – ezek abból alakultak ki, hogy nyáron a Romkertben a köveknél napközben akár 35-40 fok is volt és hiába érdeklődtek a látogatók a története iránt, majdnem elájultak a melegtől. Így kezdődött, hogy az esti hűvösben elkezdtük az éjszakai vezetéseket, s már az elsőn nagyon sokan voltak – de az idén például 74 fős csoport is összejött már. A Wathay-szobornál a vendégek is segítenek, körbeállnak, bevilágítják, aztán sétálgatunk a macskaköves utcácskákon. Ezek nagyon hangulatos alkalmak.
- Melyik a kedvenc részed Fehérváron?
- Az uszodánál lakom, így munkába menet és jövet is átmegyek a belvároson, azt nagyon szeretem. Főleg a kis utcácskáit kedvelem. És mindig másfelé megyek.
- Milyen volt az idei turisztikai szezon?
- Én nagyon jónak éreztem. A vendégek is dicsérték, hogy az idei Királyi Napok erősebb, érdekesebb volt, mint a tavalyi. A kabrióbuszos utazásaink végig teltházasak voltak, várólistát kellett kialakítani. Sok pozitív visszajelzést kaptunk. Ezek engem is doppingolnak.
- Végigdolgoztad a szezont, így csak csöndben kérdezem, voltál már az idén nyaralni?
- Dehogy voltam…Nekünk akkor adódik szusszanásnyi időnk, mikor vége a szezonnak, úgy október közepén. De akkor sem megyünk még, mert ugye, jön az adventi időszak, karácsonyi utak, stb. Mikor elérkezik a január-február, akkor utazom el én is, vagy jövünk össze a kolléganőkkel néha és szervezünk egy közös utazást, beszélgetünk, nézelődünk, kikapcsolódunk.
- Van kitűzött célhely?
- Fura, de Görögország és Olaszország mindeddig kimaradt, holott pl. Svédországban kétszer is járhattam. Többször is nekikészülődtünk a déli útiránynak, de valahogy mindig közbejött valami.
- Gondolom, egy több mint három évtizedes idegenvezetői pályán bőven van baki és vicces helyzet is…
- Pár hete például egy csoporttal vártam két meg nem érkezett vendéget, indultunk volna Diósgyőrbe. Csak nem jöttek… Felhívtam a férjet, mondja a telefonba, hogy persze, ők nagyon szívesen mennének Diósgyőrbe. Erre én, hogy az addig rendben van, de a többiek már mind valamennyien a buszon ülnek, ma van az utazás, éppen most indulnánk… A férj erre érezhetően a fejéhez kapott: Ó, hiszen ez meglepetésút lett volna a feleségemnek! Jóval előbb befizette, aztán elfeledkezett róla, otthon maradtak szegények. Azt hiszem, tényleg mindkettőjüknek meglepetés lett, ha nem is igazán kellemes. Igaz, nem most, de volt egy másik édes esetem is. Az egyik úton egy házaspár kezdetben csak veszekedett, nagyon rossz volt a hangulat közöttük. De aztán menet közben történt valami: rájöttek, hogy nem egymással van bajuk, hanem azzal, ahova jutottak - hogy csak a pénzt kergették, egymásra pedig nem is jutott idejük, soha nem mentek együtt sehová. Az utazás ideje alatt gyakorlatilag megváltozott a hozzáállásuk, s a harmadik napon azt vettem észre, kézen fogva szállnak le a buszról.
