„Abban hiszek, az embereket meg kell tanítani látni” (Interjú Molnár Artúr fotóriporterrel)
- Első szakmád elég távol van a fotózástól, hogyan és miért váltottál?
- Tizennégy évesen nem igazán tudja az ember, mit is szeretne kezdeni magával, legalábbis én így voltam ezzel. Így hát maradt a szülők befolyása, és a fával való kapcsolatom, bár ez nagyon rövid ideig tartott. Mindenképpen szerettem volna kifejezni magam és a bennem lévő gondolatokat valamilyen módon, csak azt nem tudtam, hogyan. Aztán egy véletlen folytán kerültem kapcsolatba a fényképezőgéppel, 20 éves voltam ekkor. Egy ismerősöm abból élt, hogy egy balatoni csárdába érkező turistákat fotózta már jó ideje, és megkérdezte, lenne-e kedvem kipróbálni. Elvállaltam. Ekkor került a kezembe szinte először fényképezőgép, még a filmet is alig tudtam befűzni, mégis szerelem volt elsőre, a fényképezés, a sötétkamrás laborálás azonnal rabul ejtett. Mikor két év múlva elvégeztem a budapesti Práter utcai fotós iskolát, azt gondoltam, majd mindenhova tárt karokkal várnak. Hát nem így történt, folyamatosan falakba, és iszonyúan zárt körökbe ütköztem mindig. Elkezdtem önmagamat képezni, még több szakkönyvet olvasni, elvégeztem még egy művészeti képesítésű világítástechnikai iskolát is. Közben azért dolgoztam, de csak olyan munkákat tudtam elvállalni, amikhez elég volt a felszerelésem.
- Most fotóriporterként működsz. Mit tartasz a szakmádban a legfontosabbnak? Mit kell láttatnia ma a világból, a körülöttünk történő dolgokból egy fotósnak?
- Másfél éve vagyok a megyei hírlapnál, az elmúlt 18 évben viszont szabadúszó fotósként dolgoztam, annak minden előnyével és nyűgével együtt. Fotóriporterként és fotósként is nagyon fontos a hitelesség, hiszen nagyon nagy a felelősségünk. Bárkiről lehet pillanatok alatt olyan fotót készíteni, ami előnytelen, vagy olyan szituációba hozni, akár egy kézmozdulatával, ami „támadásra” adhat okot. Ez politikusokra hatványozottan igaz. Én folyamatosan azért harcolok, és hiszek benne, hogy az embereket meg kell tanítani látni! Ez egy napilapnál nem mindig lehetséges, de törekedni kell rá. Nem kell megmutatni mindent, elég csak egy részlet, ami már talán gondolkodásra készteti az olvasót. Nem kell vizuális jártasság ahhoz, hogy az ember eldöntse, egy kép tetszik-e neki vagy nem. Bízom benne, hogy nem csak a bulvár, és „rossz” hírek érdeklik az embereket, hanem a kultúra, művészet is. Kiállítóként már más a helyzet, ott valóban azt és ott mutat meg az ember amit akar, ami belülről fakad.
- Melyik munkáidat írod bele szívesen az önéletrajzodba?
- Mindegyiket szerettem. A sport témájúakat főleg, a technikait is. Magyar rally bajnokságot például 4 évig fotóztam, két nagy kiadott kötet lett belőle. De külföldre is hívtak párszor, katalógus és cégismertetőt fotózni. Most, hogy a kiállításomra készültem vettem észre, mennyi mindent csináltam már…
- Hogy készült a mostanik kiállításod anyaga?
- Én a devecseri részen voltam. Akkor egy hetilapnak dolgoztam, és csak a vörösiszap katasztrófa másnapján tudtunk odamenni. Hivatalosan ugyan nem kaptunk engedélyt, így hát be kellett szöknünk… Az első két percben nem is tudtam fényképezni, csak döbbenten sétáltam a fényképezőgépemmel a kezemben és nem akartam hinni a szememnek. Ugyanakkor jó volt látni, mennyi önkéntes segített a bajbajutottakon.
- Nem vagy gyakran kiállító típus, a FMH-n kívül ritkán láthatók a képeid. Otthon tennél ki fotókat a falra?
- Valóban nem vagyok, ez volt a nyolcadik egyéni, és volt három csoportos kiállításom is. A két gyermekem születése óta volt 5 év szünet, amikor csak a nekik és a munkámnak éltem. Most már nagyobbak, így picivel több időm lenne az alkotásra, bár ezt a napilap erősen felülírja, hiszen állandó készenlétet igényel. A „Vörös Október” is 5 évig lapult a fiókomban, senkinek sem mutattam meg. Hozzám a konstruktivista művészet áll közelebb, az épületekben is ezt szeretem, a tömegek és formák geometrikus viszonyát, a tavalyi kiállítási anyagomban is ez köszönt vissza. Székesfehérvárt mutattam be így, szigorúan fekete-fehérben,néha picit „polgárt pukkasztóan”. Nincs kép a falamon, de nagyon szeretem Ansel Adams-t, viszont legnagyobb kedvencem és inspirálóm mind a mai napig, Lucien Hervé, aki természetesen magyar, Elkán László néven látta meg a napvilágot és Le Corbusier francia építésznek készített felvételeket az általa tervezett épületekről. Na, erről szól a fotográfia.
(Molnár Artúr „Vörös október” című fotókiállítása november 29-ig látható A Szabadművelődés Házában.)
