Egy óriásplakátnyi szeretettel köszöntek el tanító nénijeiktől a 4/bések
A Kadocsa úti elkerülőn autózók ugyancsak forgatják a fejüket Fehérváron, mert a négysávos főút mentén álló megannyi óriásplakát között e napokban olyasmit látni, amit errefelé talán sosem:
egy általános iskolás osztályközösség köszöni meg az elmúlt éveket a két tanító néninek.
A csodálatos meglepetés két hétig, május utolsó napjáig melengeti a szíveket a megyeszékhelyen.
Lánykérős, bocsánatkérős óriásposzterekkel már találkoztunk a fehérvári főutak mentén, de az meglehetősen ritkaság, ha egy osztályközösség – ráadásul alsós általános iskolás gyerekek – a szülőkkel összefogva ilyen különleges meglepetést készítenek tanítóiknak. Az igaz mesét úgy is kezdhetnénk, hogy volt egyszer egy 1/b osztály a Zentai úti Általános Iskolában, ahova nagyon szívesen jártak a gyerekek az elmúlt négy évben – és ebben főszerepe volt a két osztálytanítónak, Baloghné Szakonyi Csillának és Pálinkásné Párkányi Andreának. Megannyi közös kaland és szép emlék, sok-sok szeretetbe csomagolva. Most, hogy a felső tagozatba lépve a gyerekek új osztályfőnököt kapnak majd, nem hiába érezték úgy gyerekek és szülők, hogy ezek az évek feledhetetlen alapot adnak a kisdiákoknak és igazán jóleső összetartozást a felnőtteknek.
Az óriásplakát ötlete a szülők egyikében fogalmazódott meg, de jókora szervezőmunka is kellett a megvalósuláshoz. Úgy tervezték, hogy a tanító nénik reggeli útvonalán állítanak emléket valahol, de ez a része a városnak hiába jól ellátott nagyméretű reklámhordozókkal, azok bizony folyamatosan használatban vannak a hirdető cégek kampányaival – hiszen rengetegen autóznak erre. Szerencsére van itt a fehérvári Absurd Reklámügynökségnek is plakáthelye, így némi ismeretség árán már februárban lefoglalhatták a földrajzilag szóba jöhető felületek egyikét, ha csak fél hónapra is. Az ügynökség grafikusa megtervezte a plakátot a gyerekek neveivel és az iskolába kerülésükkor választott kabalaállatkájukkal, a méhecskével. És persze meg kellett szervezni azt is, hogy a címzettek a lehető legizgalmasabb módon értesüljenek a meglepetésről, ne mások elmesélése alapján szerezzenek róla tudomást. Az osztály ezért kitalálta, hogy május 15-én, a matekórából lecsípve egy kicsit, elkalauzolják a helyszínre a tanító néniket.
Ám aznap persze esett – de ez sem akadályozhatta meg, hogy egyszer csak ott álljanak valamennyien a plakát előtt. Két sikítás, hatalmas ováció és mondanunk sem kell, elhomályosuló tekintetek keretezték az ünnepélyes átadást, bár igazi fotók az eső miatt akkor éppen nem készülhettek. Sebaj, utóbbit lehet pótolni – de az igazi meglepetésre, az osztályt, a szülőket és a tanítókat egybefűző példaértékű kapcsolatra még évtizedek múlva is emlékezni fognak.
A szülők egyike az alábbi szövegben fogalmazta meg érzéseiket:
Volt egy osztály, ahol "tanulók" voltak,
ahol szabadok voltak és önmaguk voltak...
Ahol szerették őket és bíztak bennük...
Ahol támogatták és bíztatták őket.
A hely, ahol szárnyalhattak, mert szárnyakat kaptak.
A hely, ahol kíváncsiak voltak rájuk és véleményük lehetett.
A hely, ahol lehetett a tanító néniket megviccelni, aztán együtt nevetni.
A hely, ahol lehetett hibázni és javítani.
A hely, ahová stressz nélkül lehetett reggel bemenni.
A hely, ahol lehetett játszva tanulni.
A hely, ahol lehetett fáradtnak lenni.
A hely, ahol lehettek kérdéseik és ötleteik.
A hely, ahol szabadott sírni és boldognak lenni.
A hely, ahol lehetett különbözőnek lenni.
A hely, ahol lehetett egymás sikereinek örülni.
A hely, ahol egyszerűen "csak" jó volt GYEREKNEK lenni!
