Székesfehérvári
Programportál

Az installáció kiindulópontja a magyar irodalom egyik legrövidebb műve, Weöres Sándor Tojáséj című verse. Erre az egyszavas költeményre rímel a több mint 500 darab fatojásból felépülő installáció, amely olyan alapvető ontológiai kérdéseket vet fel, melyek közelebb tudják vinni befogadójukat önmaguk valós megéléséhez, tapasztalásához.

A tapasztalás a megismerés legfontosabb mozzanata, hiszen az egyedüli létező dolog a változás és a keletkezés (Hérakleitosz). Semmi sem marad úgy, ahogy van; kivétel, ha visszatértünk a középbe, mely tér és idő nélküliségében örök és időtlen – jelen van.

Ez a jelenlét alkotásom alap-koncepciója is egyben, hiszen a mű interaktív szituációt hoz létre: az alkotás fő „nézőpontja” nem a munkán kívülre, hanem magának a műnek a középpontjába esik. Innentől a nézői szerep megváltozik: passzív befogadóból, aktív szereplővé válik azzal, hogy az alkotás centrumába integrálva eggyé válhat, létezhet a művel. (Párhuzam a rózsaablakok centrumot képező Logoszával, mely köztünk és Isten végtelensége között teremt összeköttetést.)

A létet saját létezőnkben ragadhatjuk meg: a létező a létnek kifejezője, önmagunk megértése pedig a lét megértése – önmegvilágosodás.

A mű a rózsaablakok, mandalák és jantrák kör és négyzet geometriájára épít, mely nem hagyja figyelmen kívül jellemző minta-sémáikat sem – legyen az a rózsaablakok építészeti tájolása, vagy a mandalák belső struktúrája. A befogadó kör – mint egységnek elkötelezett forma – benső négyzetesítése visszacsatol magához a létfogalomhoz, mely magában foglalja a tárgyi világot és egyben felül is írja azt: a legegyetemesebb valóságot kifejező fogalom – ennek tárgyi megjelenítését hivatott a tojás forma reprezentálni (világtojás – teremtésmítoszok).