Fehérvár, nekünk még sok dolgunk van egymással, nem véletlenül teremtett ide a Jóisten! Egyszer majdnem hűtlen lettem hozzá, akartam szeretni mást, megfeledkezve évtizedes sorsközösségünkről.

Azonban kicsivel több, mint félévnyi, a fővárosban töltött — mondjuk ki: idegenségérzettel kínzó, keservesen végigküzdött — idő után hazahúzott a szívem kedves szülővárosomba. Székesfehérvár nem hagy menni, ragaszkodik hozzám. Kisebb-nagyobb kiruccanásokat megenged, de hogy végleg elhagyjam, na, abból köszöni szépen, nem kér, ahogy én sem.

Annyi mindent adott már nekem a városom… Boldog gyerekkort, nagyszülőkkel töltött órákat a Vidámparkban, csónakázást a tavon, remek tanárokat, kedves osztálytársakat, ezernyi barátot és ismerőst, családias hangulatú munkahelyeket, felejthetetlen szerelmeket, nagy belvárosi, esti sétákat, jó hangos koncerteket, hosszú üldögéléseket a tópart fái alatt, a nyári Rózsa-liget illatát.

Mennyire szerettem a babás éveinket, amikor gyerekkocsival jártuk be újra és újra a régi utcákat! Manapság a mind gyakoribb színvonalas gyermekprogramokért lelkesedünk kislányommal. Nagy rajongója a Babamúzeumnak, a Rác utcai skanzennek, a Bory-várnak, az Igézőnek, és az egyre több és szebb játszótérnek. Városnézéseink közben képzeletutazásban mélyedünk el, és arról diskurálunk izzó fantáziájú hétévesemmel, vajon milyen lehetett Szent István középkori városa, a nyüzsgő piac, a Királyi Bazilika fénykorában, voltak-e itt boszorkányok, és féltek-e a városlakók, amikor jöttek a törökök. Vele együtt tanulom újból a város történelmét.

Képes vagyok újra meg újra szerelembe esni egy-egy ház oromzatával, egy utcarészlettel, a mind jobban szépülő parkok fáival. Ugyan sok-sok éve otthonom, mégis is egy messziről jött ember tekintetével tudom felfedezni Fehérvár pompáját. Módszerem, hogy nem a hétköznapi ügyeket intéző tempóban szaladok el a város szépségei, műemlékei előtt, hanem a szokottnál kissé feljebb is nézek, és rácsodálkozom az addig is ott lévő, ám nagy sietségem közepette rejtekben maradó csodálatos részletekre. Mindig van valami új észrevennivaló!

Tagadhatatlanul szeretem Fehérvárt, ám van valami, amivel nem tudok megbékélni: nevének tizennégy betűs hosszúságával. Amikor egy hivatalos dokumentumban háromszor-négyszer is papírra kell vetnem, olyankor kissé irigylem a pécsieket.

Fotó: Nagy Norbert