A „winklerkriszti” jelenség
A Táncházban találkoztam vele először, egy csokor nevető anyuka közepén. Éppen egy vicces történetet mesélt, s már akkor megfogott benne valami: talán a hangszíne? Vagy az, ahogy az emberekhez állt? Mikor csatlakoztam hozzájuk, pár perc alatt nyilvánvalóvá vált, hogy fura a csaj. Sugárzik belőle a segítőkészség, odafigyelés, sajátos empátia. Később megtudtam a nevét is: ő Winkler Kriszti, a foglalkozása pedig nem, nem pszichológus, hanem virágkötő.
Ha bajom van, és kezembe kerülhet egy virág, minden gondomat elfelejtem. A virág összefogja az életünket: amikor megszületünk, az első csokrot mindig az édesanya kapja az újdonsült apukától. Aztán jönnek a babalátogatók, akik között mindig van olyan, aki virágot is hoz. Aztán jönnek a születésnapok, névnapok, házasságkötés, évfordulók, és aztán az utolsó utunkon is velünk vannak. A virágok közvetítők. Mindent elmondhatunk általuk: örömet, bánatot, szerelmet. És furcsa helyzeteket is teremtenek. Volt olyan, hogy kiszállítottam egy esküvői csokrot, megérkezésemkor azonban meglepően rideg hangulat fogadott – nem is tudtam mire vélni. Főleg azt nem, hogy fagyos határozottsággal egyszerűen betessékeltek az ajtón. Kiszállításkor nem szoktam sehova bemenni, csak átadok-átveszek, itt azonban kivételt tettem – a meglepetéstől. Zavaromban csak annyit kérdeztem: „Hol a menyasszony?” Kinyitottak előttem egy ajtót, és megláttam, amint ott ül, nekem háttal, csavarók a fején, és a sírástól rázkódik a válla. Kérdőn néztem a mellettem állókra, ők pedig rám. Odamentem a zokogó menyasszonyhoz, akinek szétfolyt a sminkje, a haja még sehol... Leültem mellé egy székre, és puha hangon megkérdeztem tőle: „Mi a baj?” Kiderült, hogy minden baj volt abban a pillanatban. Bejött az anyukája, akitől kértem 2 unikumot, és egy pohár vizet. Az anyuka készségesen hozta, én pedig odatartottam a kis poharakat a menyasszony elé: „Most szépen idd meg!” „De én nem szoktam!” – próbálta hárítani. „Tudom, de akkor is!” – erősködtem. Arra gondoltam, hogy a stressz oldásra nagyon jó lesz ez a kombináció. Mikor mindkettőt megitta, akkor megismételtem a kérdést: ”Mondd el, mi a baj? De most gondold is végig!” Kiderült, hogy csúnyán szólt hozzá az anyósa, és összezavarodott. Nem tudja, hogy akarja-e ezt az egészet vagy jobb lenne, ha lefújná… „Meg vagy ijedve?” Bólintott. „Amit most érzel, az a világ legtermészetesebb dolga” – nyugtatgattam – „Szerintem ez normális, minden menyasszony átéli ezt! Neked egyetlen dolgot kell tisztáznod önmagaddal: szereted ezt a férfit?” „Nagyon!” – sírta. – „Akkor jó! Mindent tudsz! Szólok anyukádnak, és visszahívjuk a sminkest meg a fodrászt, jó?” Bólintott, aztán sírt még egy kicsit, mikor meglátta az esküvői csokrot, de lezajlott minden szépen, rendben. És azóta nagyon jó barátságba keveredtünk.
Volt olyan is, amikor száz szál rózsát rendeltek, Agárdra kellett kivinnem. Láttál már száz szál rózsát? Gyönyörű! Azonban a hangulatból érezni lehetett, hogy itt is egy családi konfliktusba csöppentem; a mama állt a kerítésnél, a lánya a ház ajtajában. A megrendelő alapján bemondtam, hogy kit keresek. A mama nyitotta volna az ajtót, hogy beengedjen, de a lánya csak nyersen odaszólt, hogy: „Nem kell a virág!” Én meg ott álltam a száz szál rózsával (egy kisebbfajta kazal) a kapu előtt, és azon gondolkodtam: „Most mi legyen?” Az anyuka kedvesen érdeklődött: „Ki küldte a csokrot?” Azt válaszoltam, hogy a megrendelőről sajnos nem adhatok ki információkat. Nagyon aranyos volt, mert a pártomra állt, és így szólt: „Kislányom, nézd meg, milyen gyönyörű!” De ő csak kötötte magát: „Nem kell a virág!” Én meg szóltam: ”De! Kell a virág!” – „Nem, nem kell a virág!” Ilyen tartalmasan beszélgettünk hárman - bocsánat, négyen, mert közben a kutya is végig ugatott – közel fél órán keresztül… Végül a kis hölgy megelégelte a közjátékot, és azt mondta: „Anyu, vedd el!” Én pedig azt mondtam, hogy: ”Sajnos, ez nem lehetséges! Csakis az Ön kezébe adhatom ezt a gyönyörű csokrot!” Ez volt az a pillanat, amikor nagyon kellett bíznom a virágokban. Nem tévedtem: amíg az ajtóból a kapuig ért, megindultak a könnyei, és végül mégis boldogan ölelte magához. Később a megrendelő felhívott, megköszönte a kiszállítást, és elmondta, hogy mindenhogyan célba ért a virág.
Egyszer bejött hozzám egy gombafrizurás, hosszú, ballonkabátos, pelyhes szakállú fiatal fiú, és megkérdezte, van-e piros szalagom. „Van, de mit szeretnél belőle?” Ekkor a különös fiú elmesélte, hogy ajándékot szeretne adni a kórustársainak (azt hiszem a Primaverában énekelt), és azt találta ki, hogy almákat vesz, kettévágja őket, kivájja a közepüket, oda fügét tesz, majd egy piros, masniba kötött szalaggal tartja egyben a feleket. Nagyon kedves ötletnek tartottam, és ezért megjegyeztem, hogy ha esetleg nem tudja kivitelezni a nagy tervet, akkor jöjjön vissza, segíteni összekötözni. Erősködött, hogy meg tudja csinálni, úgyhogy odaadtam a szalagot. Másnap persze megérkezett almákkal, fügékkel és a szalaggal együtt, mert sehogyan sem boldogult. Elkezdtük összeállítani az almákat, s közben beszélgettünk. Mindenféléről: virágokról, a lányokról, az életről. Aztán szinte naponta jött: mesélt a szerelméről, az iskolájáról. Mindig bíztattam, mert már akkor látszott rajta, hogy nagyon különleges fiú. Amikor leérettségizett, felírtam neki egy lapra: A barátok olyanok, mint a csillagok, akkor is ott vannak, amikor nem látszanak. Aztán lediplomázott, elhozta megmutatni a szakdolgozatát, s ez az idézet ott volt rajta. Ő Fűrész Gábor csillagász, most külföldön él, a NASA-nak is dolgozott, óriás teleszkópokat épít. Vele 21 éve vagyunk barátok. Sok értékes kapcsolatot köszönhetek a virágboltnak. Mert egy szép csokor elkészítése sokszor közös alkotó munka: a virág kiválasztása, a rákérdezés, hogy mit szeret az, akinek a csokrot szánják – tartalmas beszélgetések elindítói. Mert van a virágkötészet, amely érzelem és gondolatkötészet is egyúttal.
