Fehérvári vagyok. Fehérvárból vagyok szőve. Itt születtem, itt élek, éjjeleim és nappalaim fehérvári helyszíneken zajlanak, fehérvári emberekkel, s egyszer valószínűleg itt is temetnek el. 

Ha egy régész 1000 év múlva kiássa a temetőnket, finom ecsetjével elsimítja csontjaimról a port, műszerével megállapíthatja: ez az elhalt erre a tájra jellemző ivóvizet és élelmiszereket fogyasztott. De ami nem fog látszani a csontokra feszült hús felszívódásával (ami szintén Fehérvár földjét gazdagítja majd) az az a rengeteg semmivé foszló emlék, szín és érzelem amely ehhez a városhoz köt. Az „én vagyok” élménye, ami egyszeri és megismételhetetlen. Fehérvári gyermekként tudtam, milyen felnyújtózni, és elérni egy hatalmas oroszlán szájából kilógó fémkarikát, hogy kopogtassak vele az óriások ajtaján. Fehérvári szülőként tudom, hogy a Püspöki Palota kopogtatója nem is olyan nagy, de szépen megmunkált, és mosolyogva figyelem kisfiam kopogtatni vágyó igyekezetét.
Szeretem a harangjátékot: az a belső, kis udvar mindig zsúfolt. Nem csak a turisták várják, hogy delet üssön az óra, s előbukkanjanak a festett figurák, hanem a fehérvári gyerekek is. Babakocsiból, vagy padokon ülve lesik Szent Istvánt, Szent Lászlót és a kun vitézt… Olyan ez a kis tér, mintha itt lenne Fehérvár szíve, de nem csak az órajáték, hanem a harangszó miatt is. Állunk a tér közepén, egyik harang megszólal, majd elhallgat, de máris átveszi a helyét egy ércesebb… Jó állni a zengésben, van benne valami ünnepélyesség: emléke mindazon embereknek, akik valaha ezen a tájon éltek és szerettek.