Maradandó, gyermekkori emlékképem a Bazilika felé vezető út. 6-7 éves lehettem, amikor egy őszi napon édesanyám először vitt ministrálni, Milcsinszky atya pedig ott várt minket a kapunál.

Anyai ágon tősgyökeres székesfehérvári vagyok. Édesapám hadifogolyként került ide, Erdélyből. Igazi orvos volt; olyan, aki ráment az aknamezőre is, ha sebesült hívta. A megalázott embereket kezelte, abban az időben, amikor mások nem merték. Szeretetteljes szigorral nevelte belém a kötelességtudatot, a szó nemes értelmében vett munkamorált. Õ valóságos legenda itt, Fehérváron, s én próbálok méltó lenni az emlékéhez. Hétvégén is bemegyek a kórházba a betegeimhez, s ha ezt nem teszem meg, nem tudok megnyugodni, mert úgy érzem, elmulasztottam valamit. Nagyon jó csapatom van: hasonló beállítottságúak a kollégáim, a műtősnők, de még a velem dolgozó beteghordók is.
Számomra a legfontosabb a lelkiismeretesen végzett munka, a támogató, erős családi háttér, és a hit.
Németországban tanultam a sebészetet, s lett volna lehetőségem arra, hogy külföldön maradjak, de én mindenképpen itthon akartam szolgálni a hivatásomat. Székesfehérvári vagyok. Kisgyerekként Édesanyám régi fehérvári történetekkel tette érdekessé életemet. Halottak napján a dédszüleim sírját is Fehérváron látogatom. Ma már Édesanyám és Édesapám is itt nyugszanak. Lévai tanító, Harza Laci bácsi, Végh “Laci” tanár úr, Halmos tanár úr iskoláiban itt tanítottak szépre, jóra, helytállásra. Teniszeztem a “Gödörben,” csókoltam a Bory-várban, kézilabdáztam, mint minden fehérvári srác kis Bulóval, kis Bartalossal. Egyetem után hazajöttem, és együtt dolgozhattam Kabay főorvos úrral, Pethe főorvos úrral, és Sánta tanár úrral. Minden ide köt. Szeretem ezt a várost: ismerem köveit, utcáit; örülök, hogy egész családommal Székesfehérváron élhetek.