Amikor kisgyermek voltam, egyszer láttam egy különös hangulatú, szép képet, amely egy szűk, kicsi utcát ábrázolt. Később megtudtam, az a kép a Lépcső utcáról készült.

Annyira megérintett, hogy a Nefelejcs utcából gyalog elzarándokoltam a Lépcső utcához, hogy felfedezzem. Szeretem a város épített értékeit – már ami megmaradt –, mert ezek árulkodnak a múltról: őseinkről, történelmünkről. Gyökereinkről. A hovatartozás, Székesfehérvár – valahol mélyen mindig ott van bennem… De ez az érzés akkor válik igazán fontossá, ha döntéshelyzetbe kerülök. Itthon vagyok az otthonomban: a nyelvben, a kultúrában, a helyben. Azért költöztünk haza Franciaországból, mert szerettem volna ezt az érzést megadni a gyermekeimnek is.
Számomra a gyermekek nevelése kőbe vésett kötelesség, melyet tudásom legjava szerint teszek. Ebben az időben, amikor a lelkek csak elsuhannak egymás mellett, mert másra nincs idő, különösen fontosak azok az emberek, akikkel egyfajta lélekrokonságban élek. Akikkel együtt nőttünk fel (Széna téri Általános Iskola). Székesfehérvár az ő azonosságtudatukban is benne van.
Amire büszke vagyok, azt vérrel, verítékkel írták, s mi vérrel, verítékkel írjuk a hétköznapokat.