Szeretem a múltat… ami nem azt jelenti, hogy a múltban élek. Valószínű konzervatív neveltetésem is szerepet játszik abban, hogy a századforduló utáni, vagy a két világháború közötti időszak nagyon imponál nekem. A tisztelet, udvariasság, az adott szó jelentősége – számomra mind-mind fontos érték. A székesfehérvári Belvárosban minden apró kőben, házban jelen van a történelem, és ha itt sétálok, az  egy valóságos időutazás.

Székesfehérvár  –  az otthon. Amikor pesti lányként először itt jártam, azt éreztem, hogy a helyemre kerültem. Beléptem a színházba és megfogott valami… Egyfajta hangulat, kisugárzás, az is lehet, hogy azoknak a színészeknek a lelke,
akik már nincsenek közöttünk. Régi, fekete-fehér képek voltak a falon, még most is előttem van Mensáros László és Tolnai Klári alakja, amint egymás mellett állnak.

Felújítás után újjászületett az épület: tágasak, szépek lettek a belső terek, és az öltözők. Telnek az évek, és ez a megújult színház is elkezdett feldúsulni, megtöltődni színekkel, szellemmel – és különleges eseményekkel. Egyszerre három helyszínen is tudunk játszani: a Nagyszínpadon, a Kozák András stúdióban, mely a színház emeletén található 80-90 férőhelyes, intim hangulatú terem, valamint a Pelikán Ka­ma­raszínházban. Megjelent a színházi életben a pezsgés, hiszen az érdeklődők így egy este akár több előadás közül is tudnak választani. Ráadásként ott a színház kávézója, ahol középen van egy kis porondszerű tér. Kiváló helyszín koncertek, önálló estek számára.

Závodszky Noémi 1995 óta tagja a székesfehérvári Vörösmarty Színháznak, vagyis 2015-ben ünnepli tagságának 20 éves jubileumát. Hogy milyen számára fehérvári színésznek lenni, mi sem mutatja jobban, mint hogy érdemei elismeréseként a város 2000-ben főtanácsosi címmel tüntette ki, és az összes helyi alapítású szakmai és közönségdíjat magáénak tudhatja. Rengeteg sikeres főszerep áll a háta mögött, a Szomszédok című telenovella révén az egész ország ismeri a nevét, gyakran szinkronizál, és – ha színházi elfoglaltságával össze tudja egyeztetni – szívesen filmezik is.

Tavaly indult útjára a Koronázási Ünnepi Játékok, mely olyan nagyléptékű látványosság, ami országos szinten vonzza városunkba a közönséget. Több ezer emberhez hasonlóan férjemmel együtt én is megnéztem az óriásbábokat valamint Szent István megkoronázását. Csodálatos, aréna jellegű építményen foglalhattunk helyet, szabadtéren, a romokon. Elképesztő tömeget mozgatott meg ez az ünnepi játék. És most nemcsak a közreműködő színészekre, táncosokra, szereplőkre gondolok, hanem az emberekre is, akik eljöttek, és átélték ezt a varázslatos élményt.

Sok eseményen vesz részt a Társulatunk is. A Vörösmarty Színház egyre inkább nyit a fiatalok felé: nemcsak az előadásokba vonjuk be őket, hanem támogatjuk az iskola­színházak létrehozását is. Igyekszünk egy élő és aktív kapcso­latot fenntartani a várossal. Egy színháznak ez is küldetése, és én nagyon élvezem az effajta kihívást.

Nagyon jól érzem magam Székesfehérváron. Rengeteg sze­retetet kapok. Rámosolygok az utcán az emberekre, és visszamosolyognak – ez egy oda-vissza játék közöttünk. Megállunk, beszélgetünk és nemcsak az ismerősökkel. A kedves ismeretlenekkel is szóba elegyedünk míg vásáro­lunk, várunk a postán, vagy csak úgy séta közben. Az emberléptékű városoknak ez jellegzetes tulajdonsága. Ezért is szeretek székesfehérvári lenni.