Az utolsó Mikulás, aki felett még nem üt a fácán órája
Szeméttelepen kirándulni nem éppen lélekemelő elfoglaltság, pedig néha kifejezetten érdekes: az ember sosem tudhatja, hogy a Székesfehérvár- Csala lakossági hulladéklerakó miféle csuda kincseket rejt a hétköznapokban. Tetszik, vagy sem, egy városhoz bizony a város szemete is hozzátartozik.
Szép, nyárias péntek dél a csalai lerakótelepen. A kapuban, illetve a mázsálónál még semmi nyoma annak, hogy ne egy közönséges városi hulladéktelepen járnánk: modern irodaépület, gépek, telepi macska. Utóbbi kezes, helyes, odajön, napozunk kicsit együtt, míg befut a telepvezető, Szabó Kornél. Bár péntek van, nyilvánvalóan jobb dolga is lenne, mint engem kísérgetni, de egy órán keresztül mégis kitartóan megteszi, mindent elmond, megmutat, megmagyaráz a harminc hektáron elterülő, a város hulladékát befogadó Depónia Kft-telepről.
A területen több feldolgozó hangár van, de éppen ebédidőben érkezem. Asszonyok jönnek vissza a délutáni munkára, egyikükkel a hatalmas csarnok felét elfoglaló vegyes hulladékhegyet mustráljuk. Figyelmemet egy Koncz Zsuzsa-kazetta köti le, a Valahol egy lány. Egy fél élet kellene hozzá, hogy a többivel együtt eltűnjön eltűnjön, morgom félhangosan, de a hölgy sokkal optimistább:
- Dehogyis, pár hét múlva már sehol sem lesz az egész – mondja. Az itt dolgozók rutinosak, egyáltalán nem ijednek meg egy kétemeletes háznyi, frissen érkezett rakománytól. A szalagok, gépek, válogatóberendezések segítségével úgyis leapad a halom. Itt leginkább februárban beszélhetünk szeméttelenségről, egyébként folyamatos a ki-beszállítás – mindennek megvan a maga rendje, innen is sokfelé indul tovább a hulladék, különböző újrafeldolgozó üzemekhez. A szél kicsit feltámad, ennek nem örülnek errefelé: a nejlonzacskókból egy-kettőre boszorkány bugyogóját csinálja (így nevezi a népnyelv a fákra felakadt nejlonszemetet), külön emberekkel, kézzel kell összeszedetni. Tovább megyünk, a csarnokok nyomában füves lapályra érünk – s mindenhol szemét és szemét, amerre csak a szem ellát. Papír, karton, műanyag, ruhadarabok. Az egyik kerítés mellett a svéd lakberendezési multinál asztali kivitelben ismerős, művészeti tanulmányrajzokhoz használatos, mozgó végtagú bábu áll, csak ez úgy három méteres. Egyik karját magasba lendíti, lehet, hogy társának szánja, a kapu ellenkező oldalán - amaz viszont a nemzetközileg ismert és nem éppen kedveskedő gesztust mutatja, magyarán finoman beint az arra tévedőnek.
A kapun belépve további ínyencségeket lehet lelni. Az itt dolgozók kiépítettek például egy spontán bunkert az autógumi halomban: fotelek, csipkés terítőcske, váza, dísztárgyak szolgálnák a kényelmet, ha mellesleg nem lenne annyira szagos a környék. Még pályaudvari óra is van, ha netán mérni óhajtanánk, meddig bírjuk ki itt egy levegővel. A tetején bájos, kitömött fácán kémleli a kék eget.
A füves-fás domboldalban újabb látnivalók. Némely fácska mögül kirakati próbababa kandikál, stílusosan tavaszias ingben, a másik már bikiniben. Van itt kínai fiolófust formázó óriási szobor is, színházi díszlet volt egykoron ugyanúgy, mint a trükkös, ide-oda forgatható, vörös bársony bélelésű koporsó. Kis kipofozás után egy bűvész kezében simán lehetne belőle szőke asszisztensnőt eltüntető alkalmatosság. A szeméthalom hátuljából rajnyi sirály száll fel, mint megtudom, itt portyáznak a vegyes hulladékban egész nap, majd fél 5 felé – mintha csak saját munkaidejük végét akarnák egyhangúan jelezni – szárnyra kelnek és másnap reggelig a színüket sem látni. Marad viszont az akár azonnali bevetésre alkalmas komplett Mikulás figura, az utolsó példány. Nehezen hihető, de társait mostanra mind ellopták. Kétségkívül bonyolult pszichológiai magyarázata lehet annak, ha valaki életnagyságú, pirosba bújtatott műanyag embereket lopdos egy szeméttelepről.
A lapályon három ártatlan bárányka legelészik. Szabó Kornél e ponton kiszáll kicsit a járműből és megpróbálja őket a szemetes, kopár részről a dús füvű legelőre terelni. Nem nagyon akarózik nekik. Talán ők is valami szokatlan tárgyat keresgélnek? Mi volt a legfurább dolog, amit eddig behoztak ide az emberek?
– Nemrégiben hétfőn reggel megjelent egy zaklatott férfi a telepen azzal, hogy pénteken véletlenül kidobott valamit, amit valószínűleg ide hozott az aznap szolgálatos dolgozónk a gyűjtőautóval. A férfi át is túrta a telepen, amit lehetett, de nem lett meg a keresett tárgy, így csalódottan távozott.
A hatvan gramm aranya nélkül.
