Pannika 95
E sorok írójának korábbi főnöke mondta egyszer: ha már életkor, csak abban van valami érdekes, csak arról érdemes írni, ha valaki betölti a 100. életévét. A 95 az se nem kerek, se nem csodálandó. Persze, könnyen beszél az ötvenes évei közepén, úgyhogy mégis elmentem egy 95. születésnapra az egyik városi intézménybe.
A nyugdíjas-otthon nem kedvelt riporthelyszín. Talán, mert általában nem történik ott semmi. Ám néha mégis: például meghívnak egy születésnapi ünnepségre, s ilyenkor a máskor csöndes helyiségek is megtelnek élettel. Ácsorgunk a folyosón, rokonok és újságíró, néha elsuhan a személyzet egy-egy tagja, befőttekkel megpakolt tálalókocsi zörög, kósza fények csillannak a neonból a hallban álló közös karácsonyfa gömbdíszein, de az ünnepelt nincs sehol.
- Nagyon készül arany szíve, türelmet kérünk, most alakul a frizura – jön a hír. Türelmesek is vagyunk – a primadonnák érkezésére érdemes várni. Az ebédlő közben lassan megtelik, s a hangsúly csak véletlenül esik a „lassanra” most, az öreg, megfáradt lábak és csoszogó, papucsos talpak igenis igyekeznek, s érezhető az izgalom, amivel tulajdonosaik elfoglalják a székeket, körben a nagy asztalnál.
- Hogy eltelt az idő, Istenem!
Pedig van itt már betöltött 95. esztendős más is, a korelnökük pedig a 97-en is túl van. Nem tudom, ki gondolkodik a százban, másképp múlik itt az idő, s egyáltalán nem udvariasságból véli úgy a bentlakó, hogy „azt még meg is kell érni”. A kívül nem túl barátságos, de praktikus, belül pedig igazán komfortosan kialakított épületben élők számára az itt dolgozók jelentik a mindennapi emberi kapcsolatot a látogató család mellett. Az ünnepeltet, akire még mindig várunk, a születése napján, közvetlenül a szilveszteri pezsgős dugók pukkanásának elhalta után, az újév első napján már felköszöntötte a családja, de szerettek volna egy kis közös, a lakótársakkal együtt tartott, bensőséges ünnepséget is. Készült egy házi, hatalmas torta is, amely most a másik asztalon várakozik.
De már nem sokáig. Kovács Vendelné, Anna néni előkerül – s osztatlan dicséretet arat a frizurájával. Fia karján lépeget be az étkezőbe, ahol az otthon munkatársai gratulálják meg, kap virágot, öleléseket. A lakótársak izgatottan készültek, egyikük verssel, egy hölgy pedig – a közösség dalos pacsirtája – olyan élénk szerelmes dalra fakad, mintha csak az Operettszínházban lennénk. Élénk a derültség, Panna néni szeme pedig könnyfátyolos. Három gyermeke közül kettő itt van, a két unokája is. Az aktív korában főképp házvezetőnőként dolgozó apró asszony dédunokáinak is örülhetett a születése napján.
- Emlékszel, melyik napon születtél? - kérdi fia, s együtt mutatják a hüvelykujjukon. Első hó elsején.
A város nyugdíjas intézményeiben élők hétköznapjaira kevés figyelem irányul, akinek nincs ott hozzátartozója, legfeljebb kívülről leselkedik be a függönyös ablakokon, s kap röpke bepillantást az élet legutolsó szakaszából. Pedig ez is része az életnek, az ápolásról, gondoskodásról szóló, számot vető utazás, amelyben – ha fontos tudásokat már nem is szerez meg az ember –, de fontos tudásokat tud átadni, szeretetről, odafigyelésről, a generációk közötti kapcsolatnak a felgyorsult életünkön is túlmutató szerepéről.
És akárki akármit is mond, a 95 igenis az új száz.
(Kocsis Noémi)
