Szia Mikulás!
Hogy miért most találkoztam vele? Mert a Télapók ilyenkor pihennek… Beszélgetés Csonka Tiborral.
Vannak emberek, akiket nem ismerek ugyan, de ha néhányszor látom is őket, belém vésődnek. Nevet adok nekik. Van a Hajasbaba Bácsi, akinek olyan haja van, mint Faludynak: minden lépésénél ruganyosan mozog, és ezen mosolyognom kell; vagy Királyfi, akit mindig ugyanazon az útvonalon látok: alacsony, vékony emberke, a csehszlovák bábjátékokat idéző királyfis hajjal. Mostanában aggódom érte, mert látom, hogy magában beszél, és közben mutogat… És van az Akcióhős: ősz hajú, és szakállú, aki mindig lendületben van: hol szirénázó rendőrautóban ül, vagy éppen kiugrik a járőr kocsiból, és rohan, esetleg sietős léptekkel bukkan fel a Pláza környékén. Mindig fiatalok veszik körül, rendőr gyerekek, akiknek magyaráz. Látni a mozdulataiból, hogy átadja a szakmát. Mivel a családomban van rendőr, már többször kértem, hogy cserkéssze be nekem Akcióhőst, olyan szívesen beszélgetnék vele. De a hétköznapok valahogy elmosták a kérésemet, s bevallom, én is megfeledkeztem róla. Azért remek hely a Facebook, mert segít emlékezni. Az ország minden pontjáról bejelölnek emberek, írnak, és van, akivel beszélgetünk. Így történt ez Csonka Tiborral is, aki egy rövid ideig élt a nagymamám falujában, a hetvenes-nyolcvanas évek mesevilágában, ami olyannyira tovább élt bennem, hogy könyvet is írtam róla. Megbeszéltük, hogy Tibor eljön hozzám a mesekuckómba, az Árpikép Galériába, egy kicsit dumálunk, és adok neki a könyvből is. Másnap a megbeszélt időben azonban két rendőr jelent meg nálam. Először megrettentem: mit akarhatnak itt? Aztán felderült az arcom, mikor felismertem az egyiket: „Jééé, az Akcióhős!” De igaziból csak akkor esett le az állam, amikor megszólalt: „Szia, Edit, a könyvért jöttem!” Akkor állt csak össze a kép.
Szóval én Akcióhőssel leveleztem egy ideje, és még csak rá sem jöttem?… A profilkép alapján valahogy nem raktam össze, hogy a két ember azonos, ebből is látszik, hogy nem várna rám fényes jövő nyomozóként. Míg dedikáltam, váltottunk pár szót, és Tibor megemlítette, hogy a rendőrség mellett ő a télapóságot szereti a legjobban.
- Hogyan lettél Télapó? – kérdeztem csodálkozva.
- Ha már ennyire hasonlítok rá? – válaszolt Csonka Tibor kérdéssel a kérdésemre. – Meglátogattam egy barátomat Pesten, akinek van egy áruháza. Amikor besétáltam, megláttak az eladólányok, és azt mondták: „Milyen jó Télapó lennél itt!”- meghallotta a barátom, rögtön kapott az ötleten: „Tényleg! Nincs kedved nálunk Mikulásnak lenni december 5-én?”
„Drága barátom, ha szerzel nekem egy igazi Mikulás ruhát, nem bánom, beöltözök. De egy feltételem van, szeretném kölcsönkérni a ruhát, hogy a nagyobbik unokámat is meglátogathassam.”
Szerzett is egy öltözetet, hét nyelven beszélt, én pedig beöltöztem.Jöttek be az áruházba a gyerekek, és megrángatták a szakállamat: „Jé, itt az igazi Télapó!”- kiabálták. A puttonyom teli volt szaloncukorral, szétosztottam közöttük, és sokat nevettünk. Hazafelé jövet pedig nálam volt még a ruha, amikor a lakóhelyemhez közeli kisóvoda egyik dolgozója megszólított: „Szerveznénk itt egy mikulás ünnepséget, de van egy nagy problémánk…” Ajaj, itt már tudtam, honnét fúj a szél, úgy hogy mondtam is neki: „Rendben van, vállalom!”
Történetesen Livi, a hároméves kisunokám is részt vett ezen az ünnepségen. Nagyon sok gyerek volt, jól szórakoztunk, Livi meg sem ismert. Nézett a szemembe, mondta a verset, énekelt, kapott szaloncukrot. Amikor vége lett az mulatságnak, akkor kimentem, irány haza. Mire visszaértek, én már melegítőben néztem a tévét. „Papaaa!” – kiabált Livi már messziről – „Képzeld! Találkoztam a Mikulással, ajándékot is adott! És pont ilyen szakálla volt, mint neked!” „Tényleg?”- csodálkoztam, és majd megettem, olyan aranyos volt. Egy évvel később egy ismerős családnál jártam, ő is ott volt, és még mindig elhitte, hogy a Télapóval találkozik. Az összejövetel végén –még mindig jelmezben – azt mondtam neki: „Gyere, Livike, hazaviszlek, jó?” Kimentünk az utcára, ránézett a kocsimra: „Képzeld, Mikulás, a Papámnak pont ilyen autója van!” Néztem rá, és nem hittem el, hogy még mindig nem jött rá, hogy én vagyok! Hazahoztam, de látszott rajta, hogy nem tudja hova tenni ezt a dolgot. Úgyhogy kicsit később, amikor már nem lehetett tovább húzni, mert nagyon feszítette, leültem vele, és komolyan azt mondtam neki: „Kicsim, tudod, ki a Mikulás?A nagypapád! Én vagyok a te Télapód!” – ekkor a nyakamba ugrott, átölelt, és úgy kiabálta: „Papa, tudtam! Tudtam!” – és nagyon boldog volt. Megkönnyebbült, hogy feloldottam ezt a hatalmas kétséget benne. És ezután akárhány ünnepségen látott, mindig eljátszotta, hogy elhiszi a Mikulást. Az óvodában sem árulta el soha, senkinek.
Én nagyon szeretek játszani. A Tóvárosban lakik például egy tüneményes anyuka - óvónő-, vele már menetrendünk van: ha megérkezem, felhívom telefonon, ő lejön, és az autóm nyitott csomagtartójánál beletöltjük a puttonyba az ajándékokat. Egyszer, ahogy rakodtunk, a közeli játszótéren az apukájával együtt észrevett minket egy kislány. A kicsi felkiáltott: „Apa, a Mikulás!” – és már szaladt is hozzám. „Atyaisten, most mit csináljak?!” – futott át rajtam, mert nem volt nálam egy fia szaloncukor sem. A kislány közben odapattant elém, verset mondott, énekelt. Egyszer csak érzem ám, hogy hátulról valaki a kezembe csúsztat egy kis csoki mikulást. Az óvónő anyuka is átérezte a helyzet kínosságát, ezért gyorsan kiemelt egyet valamelyik csomagból. Egyszer meg a Széchenyi úton jöttem le éppen egy családtól, amikor egy ötvenes évei végén járó, vékonyka hölgy jött velem szemben, és megszólított: „Szia, Mikulás! De örülök, hogy látlak! Mit hoztál nekem?” Mit lehet erre mondani? „Hoztam neked egy ölelést!” – vágtam rá azonnal. Erre odaszaladt hozzám, és átöleltük egymást. „Ennél nagyobb ajándékot nem adhattál nekem, tudod?” – mondta, azzal jókedvűen nevetett egy nagyot és tovább ment. Ezért érdemes Mikulásnak lenni. Imádom, mert színt lehet vinni a hétköznapokba. Nem szabad mindig a komoly felnőttet játszani!
Szeretem az embereket. Apám igazi jólelkű, jókedvű ember volt. Megtanított arra, hogy egyetlen élőlényt se bántsak, még akkor sem, ha például iszonyodom tőle. Én a lábatlan jószágoktól irtózom. Dinnyésen volt telkünk, és megtette azt, hogy amikor jött a csiga szezon, kiment a templomkertbe, összeszedte az összes csigát, és behozta a kertünkbe, hogy a csigaszedők ne tudják őket megtalálni.
Minden társadalomnak vannak írott és íratlan szabályai. Azokkal szemben, akik ezeket lábbal tiporják – nagyon kemény tudok lenni. A remény nem veszik el bennem sohasem, mert mindig kapok visszaigazolást arról, hogy vannak még jó emberek. Egy jó szó, egy mosoly – és a másik ember megnyílik. A velem járőröző fiataloknak is mindig azt mondom: „Rendőrként is csak úgy viselkedj, mint ahogy civilként tennéd. Nem kell a hivatalos személyt játszani, nem ezt várják tőled. Tartasd be a törvényt azzal, akivel be kell tartatnod, de maradj mindig ember.”
Miközben hallgattam Csonka Tibor szívmelengető történeteit, arra gondoltam, hogy de jó! Nem tévedtem a névadáskor. Akcióhős, de másként, mint ahogy a filmeken látjuk. Örülök, hogy megismerhettem egy igazi rendőrt, aki mellesleg Télapó… Vagy egy igazi Télapót, aki mellesleg rendőr??? Szóval… egy remek embert!
