Pro Architectura és Ybl-díjas, Csonka Pál emlékérmes építész, Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja

Szinte valamennyi gyermekkori és iskolás élményem Fehérvárhoz köt, és bár az élet néhány tíz kilométerrel odébb sodort, mai napig hazajárok ide.

A távolságnak ugyanakkor egy sajátos előnye biztosan van: a Város változásait nem alig észlelhető folyamatként élem meg, hanem a változásokat kihangsúlyozó pillanatfelvételek sokaságaként: a nyíló virágról, vagy a lepkévé váló hernyógubóról készülnek így természetfilmek.

Fehérvár belvárosáról egy meglehetősen statikus emlékképet őrzök: olyan helyét melyet használtunk, ahová mindig céllal mentünk: a Tip-top cipőáruházban mindig első szerettem lenni a próbánál, mert utána átlóghattam a „Játékország” kirakatát bámulni, mai napig orromban érzem a „Forintos” félhomályos szövet-illatát. Később az élet bepillantást engedett más, hasonló léptékű belvárosok pezsgő mindennapi életébe, és sokat meditáltam azon, vajon mi lehet a különbség? Mai fejjel valahogy úgy fogalmaznám meg, hogy azokat a városokat lakói nem egyszerűen használják, hanem élik, nem egyszerűen egy időpillanat városlakói ők, hanem generációk óta a voltaképpeni várost jelentik.

Ha ma, egy átlagos hétköznapi délután végigsétálok a Fő utcán, egy ilyen várost látok. Várost, melyet lakói magukénak éreznek, melyet önmagukkal azonosítanak. Melocco Miklós említette, hogy a Mátyás szobor építőit naponta figyelmeztették az arra járók az oroszlán hátáról „leesni készülő” oszlopdarabra, míg én is a „beavatottak” öntudatával mutogattam ismerőseimnek a szobor oldalán könyöklő kis angyalt, aki csak azokra mosolyog, akik veszik a fáradságot a szobor körüljárására. A belváros házainak egykori lakóit bemutató kis utcai kiállításnál mindig sokadmagammal böngésztem végig az elődöket bemutató táblákat, így válva részévé egy generációkon átívelő „közös tudatnak”, melyet mi, ma élők együtt alkotunk a „József” (nekem már csak az marad) lépcsőin lépkedő Klebersberg Kunóval, vagy a bejárat feletti arcképcsarnokról letekintő Szekfű Gyulával vagy Ybl Miklóssal. Az „élettel teli” város ugyanis nem házakból, terekből, hanem belőlünk, a várost megélőkből áll.