A bankszékház helyén volt a legnagyobb kupleráj
Hallatlanul érdekes, informatív és ugyanakkor szakmailag alapos kötettel – sorrendben a tizedikkel – rukkolt elő Magony Imre, a Vörösmarty Mihály Könyvtár munkatársa. A civilben hallgatagnak tűnő olvasószolgálatos könyvtáros igazi mesélő-sztorizó könyvével ezúttal a „fehérvári bűn” nyomába eredt.
Magony Imre – mint azt munkahelye, a könyvtár honlapja a frissen megjelent kötet kapcsán írja róla - nem csak könyvtárosként híve az ismeretterjesztésnek: évek óta elkötelezetten kutatja Székesfehérvár múltját, összegyűjti, tanulmányozza az ezzel kapcsolatos dokumentumokat, számon tartja örökségünket, és kötetekben adja közre kutatásainak eredményeit. Azt állítja magáról, hogy született lokálpatrióta, és már gyerekkora óta izgatta szülővárosa múltja, történelme. Köteteire az alaposság és ugyanakkor az olvasóbarát, könnyed és befogadható hangvétel a jellemző, legutóbbi könyve is csemege. A bűn nyomában – Bűnök és bűnüldözők a dualizmus kori Székesfehérváron címet kapott, terjedelemre is impozáns összeállításból az olvasó valós eseteken át fejtheti fel a 19. század utolsó három és a 20. század első két évtizedének idevágó történéseit. A szerzővel a megyei könyvtár olvasótermében – hol másutt? – beszélgettem minderről.
- Nagyon vicces találatnak éreztem, hogy mikor legutóbb, egy, a férfiak olvasási szokásait firtató cikkhez kérdést tettem fel neked, még 2016 végén, miszerint te személy szerint mit olvasol éppen, azt felelted, egy Budapest bűnügyi történetét feldolgozó szakmunkát. Ez valamiféle ötletadó, vagy előkép volt a fehérvári vonatkozású kötethez?
- Igen, az anyaggyűjtés ugyanis már akkoriban elkezdődött és elég sokáig el is tartott, hiszen rengeteg korabeli levéltári anyagot kellett átnézni és összegyűjteni ehhez a könyvhöz. Szerencsés volt, hogy a 2000-es években, szintén a Lánczos-Szekfű Ösztöndíj támogatásának köszönhetően gyakorlatilag már megírtam a székesfehérvári rendőrség kronologikus történetét – a dualizmus kezdetétől 1920-ig, az államosításokig -, így az az anyag ott volt a levéltárban, ahova annak idején leadtam. Eltelt bő tíz év és igencsak piszkált, hogy még rengeteg vonatkozó adat és dokumentum van, amivel ki lehetne egészíteni. Praktikusan úgy folyt a munka, hogy a könyvtári munkám előtt, reggelente, és a szabadnapjaimon dolgoztam a levéltárban, néha nyitástól-zárásig, mert én magam is nagyon élveztem ezt a folyamatot. Megfigyelhettem, hogy akkoriban nem volt olyan értékes az emberélet – egy városházi potentát megvádolásáért például nagyobb büntetést róttak ki valakire, mint arra, aki embert ölt. Fura volt belelátni a múltba, az egyéni sorsokba, tragédiákba.
- Milyen párhuzamokra lehetett lelni mai korunkkal?
- Összességében azt tapasztaltam, hogy az emberi természet mégiscsak örök… A bűnt elkövetőket ugyanaz vezérelte, mint manapság, csak a feltételrendszer volt eltérő. Például a 19. század végén a fehérvári városházán is igyekeztek fellépni a korrupciós jelenségek ellen, hoztak is bizonyos intézkedéseket, mégis újra és újra felütötte a fejét – mert az emberi természet viszont nem változott…
Kép forrása: vmk.hu.
A kötet kapcsán a megyei könyvtár beszélgetést is rendezett decemberben.
- Igazán részletesen szólsz például a legmagasabb városi hivatalnokok stiklijeiről, vagy például arról az igyekezetről, hogy a helyi bordélyokat szabályozzák is, de ugyanakkor mégse szüntessék meg… És az sem köztudott Fehérváron, hogy gyakorlatilag egész városrészek működtek piroslámpás negyedként.
- Az Ősz utcában, a mai OTP-székház telkén volt például a legnagyobb kupleráj a városban, de a környező utcák, a Kígyó, a mai Fórum tér, vagy az ellenkező irányban, a Skálán túl a Lövölde utca, a Gyümölcs utca is ismertek voltak a sikeresen üzemelő bordélyházaikról.
- Ha abban a korban élsz, egyetértettél volna például azzal a gyakorlattal, hogy mindenki név szerint ismerje meg már a feltételezett gyanúsítottat is? Hiszen a korabeli lapok nem szemérmeskedtek, kiszerkesztették teljes névvel az illetőt egy olyan, akkor még a mainál kisebb lakosságú városban, ahol az adott közösségen belül nagyjából mindenki ismert mindenkit.
- Az mindenképpen látszik, hogy ez akkoriban nem egy következmények nélküli ország volt. A dualizmusban nem lehetett eltussolni ügyeket – a sikkasztó városházi hivatalnok pedig nem várta meg, hogy érte menjen a két kirendelt nyomozó, hanem lement a kertbe és főbe lőtte magát.
- Bár technikailag ez a vállalkozás egy igazi one-man-show volt, hiszen a szöveget is te gondoztad, ám ez nem tetten érhető a könyv minőségén.
- A képeket is én válogattam és tördeltem, de általában így dolgozom. A Bogárd és Vidéke nyomda pedig tényleg szép munkát végzett. A könyveim egy része olyan jellegű, hogy az új információk birtokában néhány évenként újra lehet őket írni, ilyen a következő tervem is: az egyszer már kiadott Bory-kötetet szeretném frissíteni egy új kiadással.
