Hogyan nem lett zenés színháza Székesfehérvárnak?
2020-ban már teljesen természetesnek vesszük, hogy egykori királyi székhely, a 21. században az ország nyugati fele „szíliciumvölgyének” tekintett megyeszékhely nem csak egy társulattal rendelkezik, hanem van külön színháza, filharmonikus zenekara és balettársulata is. Ám az már kevésbé ismeretes, hogy a múltban mindezt egy palettára kívánták hozni kultúraszervező eleink, amikor kifejezetten zenés színházat álmodtak meg Fehérvárnak. Hogy mégsem ilyen működik ma városunkban, annak jellemző története van.
A teljes történetet Demeter Zsófia tollából találjuk meg a Székesfehérvár Anno 3… (A derék város) című kötetben.
Kép forrása: Kocsis Noémi, a szerző
Történt ugyanis, hogy a még korábbról dédelgetett éca 1820. végére erősödött határozottá, a fehérvári színügy támogatására még a dunántúli megyéknél is lobbizott a teátrum akkori intendánsa. Úgy gondolkodott, a színház renoméját a zenés darabok erősítenék meg, ráadásul anyagilag is jobban járna a műintézmény, hiszen ilyen előadásokért akkoriban magasabb belépti díjakat lehetett szedni és biztos a teltház is, hiszen a 19. század eleji-közepi közönség rajongott a felhőtlen, könnyed, szórakoztató, magyar nyelvű zenés színművekért és ha ilyet adtak, tódult a színházba.
Kolozsváry Pál intendáns azt is jól tudta, hogy húzónevekre lesz szükség Fehérváron. Miskolci éveiben már figyelte Déryné Széppataki Róza ténykedését és fehérvári szerződést kínált neki, amit a díva el is fogadott, bár később úgy érezte, mégsem volt jó döntés ez. Városunkat ugyanis nem tudta megkedvelni, unalmasnak találta, ráadásul meg is betegedett, így joggal érezhette úgy, Fehérváron elpártol tőle a szerencse. Emlékirataiban magánéleti aggályait azonban nem keverte szakmai életével, az itteni társulatról mindig elismerőleg írt, a színház vezetőségét pedig kifejezetten dicsérte.
Kép forrása: nagyasszonyok.blog.hu
Akkoriban a zenés műfajt az opera jelentette, ez volt a legnépszerűbb, Déryné pedig állócsillagnak számított benne. Megérkezett Fehérvárra és azonmód fel is lépett volna valamelyik operában nálunk, csakhogy nem igazán voltak megfelelő partnerei, a városban ugyanis jó férfiénekes sem volt, de a női szerepeket sem tudták volna kire kiosztani. Hiányzott jó néhány szoprán és alt, basszus és tenor – így Déryné jobb híján csak áriázhatott a fehérvári színpadon, énekes-betétes, de alapvetően hagyományos népszínművekben. Kicsit feldobottabb lehetett a hangulat, mikor alkalom adódott Pécsre leruccanni és ott vendégszerepelni – a pécsi teátrum bővebb társulatának köszönhetően sokkal nagyobb szabású produkciókat is színre tudtak állítani.
A helyi primadonna így is kiemelt gázsit kapott, havonta 100 forintért játszott, de a szűk kereteket így is megunta nem egészen két év alatt, és 1822 márciusa után már nem találjuk meg a nevét a színlapokon.
Öt év kihagyás után, már, mint a Kolozsvári Színház primadonnája érkezett vissza Fehérvárra a híres-nevessé vált művésznő, igaz, csak három estére, de azok az előadások olyan emlékezetesek lettek, hogy a nézőtéren helyet foglaló Fáy András is kiemelten emlékezett meg róluk. Immár nem kellett a hiányos társasággal küzdeni, voltak kardalosok és több szólamban férfi szereplők. Október végén vendégszerepeltek, immár a fehérvári közönséget is mindinkább meghódító olasz operákkal – ekkor élvezhette a publikum a Tolvaj szarkát és a Sevillai borbélyt is.
Bár Déryné és a későbbi primadonnák (pl. Kántorné) nagyban alakították és befolyásolták a fehérvári teátrum-beli darabválasztást is, tisztán zenés színházból mégis a vegyes műfajokat is játszó intézménnyé fejlődött a helyi intézmény. Ám még ma is azon kapjuk magunkat, hogy az igazán nívós zenés darabokat hosszan emlegeti a közönség és visszakívánja a 21. századi fehérvári színpadra…
