„A juhásznak csak a bot köllött”
Pásztorhagyományokat felelevenítő előadást tartottak a Pesovár-emlékkiállítás kapcsán
Rekedten szólt a kanászkürt Lendvai Sándor egykori pásztor kezében, de csak megszólalt, hangja pedig betöltötte a múzeum Országzászló téri épületének emeletét. Itt rendezték meg ugyanis az „Úgy vérünkbe szorult az állatszeretet…” című előadást, amelyen a neves Fejér megyei népzenekutató kedvenc adatközlőinek egyike, Lendvai János a II. világháború után Csákberényben és Magyaralmáson pásztorkodó öccse, Sándor mesélt a régi pásztoréletről. Ráadásul a közönséggel nem más kötötte össze kérdezőként, mint saját fia, Lendvai Tibor kulturális antropológus, népzenész.
A 2021 novemberében, a Szent István Király Múzeum Országzászló téri emeleti kiállítóterében megnyílt Pesovár-emlékkiállítás kapcsán rendezték a beszélgetést. A közönség javarészt fiatalokból állt, s kifejezetten érdeklődve hallgatták, hogyan élték mindennapjaikat a megyében tevékenykedő pásztorok és kanászok. Pesovár egyik legkedveltebb kutatási területe egyébként éppen ez, a pásztorélet és a pásztorművészet volt, sokat járta a megyét és környékét, hogy minél több idevágó hagyományt összegyűjthessen, megőrizhessen az utókornak. Azért is fontos feleleveníteni ezeket, mert hiába maradnak ránk tárgyak a múzeumokban, egykori használóikat, tulajdonosaikat már nem tudjuk megkérdezni a régmúlt eseményeiről – kezdte az eseményt e bevezetővel lendvai Tibor.
Apja, Lendvai Sándor gyerekként, belülről, szereplőként élte meg azt a helyi kultúrát, amelyet Pesovár Ferenc oly lelkesen kutatott. Mint visszaemlékezett, az 1950-es években faluhelyen csak az értelmiségnél, orvosnál, tanárnál nem tartottak kijáró állatot, de a település több lakosánál mind volt pl. tehén, ezeket pedig a faluban 2-3 pásztorcsalád tagjai hajtották, őrizték napközben a közeli legelőkön, mezőkön. Csákberényben pl. legalább 270 tehénnel kellett foglalkozniuk az ezzel megbízott családoknak.
Mint Lendvai Sándor lassan előbukó szavaiból kiderült, a pásztorok ritkán kapták pénzben a fizetséget, szinte mindenki terményben fizetett. Ő 1940-ben született, már a háború idején, egy szobányi gyerek közé. Nagy szegénységben, nehezen éltek, a gyerekeknek is muszáj volt hozzátenniük a családi költségvetéshez: a fiúk állatot őriztek, az apjuknak segítettek, a lányok a ház körül teendők közül vettek át néhányat. A felnőttek közül akkoriban sokan szegődtek el más tájékra, pl. Tolnába a jobb megélhetés reményében. A mai nagypapa gyerekkorából sok nélkülözésre, éhezésekre is emlékszik. Mikor hidegben kellett állatot őrizni, csupasz lábukat néha a lepottyant, még meleg tehénürülékbe dugva melengették. Ő maga 5-6 évesen már a csákberényi utcákon hajtotta végig a szomszédság teheneit, iskola után rögtön indultak a mezőre, vagy legeltetni, vagy az idősebb testvérnek ételt vinni. lendvai Sándor szavaiból az Indul a bakterház kis Regös Bendegúzának sorra elevenedett meg a múzeumban. Mint elmesélte, ha az iskolapadban ülve égzendülést, dörgést hallottak, még ki is szöktek, hogy a mezőn a vihartól megriadt csorda mellett legyenek. Ha széjjelszökött volna az állat, nagy kára lett volna a falu népének. Kutya is segítette a felnőttek munkáját, de a gyerekeknek csak botjuk volt.
„ A juhásznak csak a bot köllött” – summázta a körülményeket Lendvai Sándor. A pásztorgyerekek néha kaptak a tehenek valódi gazdájától valami élelmet, leginkább zsíros kenyeret, vagy üres szalonnát – de a legtöbbször nem járt a szívességi trakta. Szent Györgykor kihajtás – Szent Mihálykor beszorulás – ez volt az év munkarendje.
Sándor egy karcolással díszített régi kanászkürtöt is megszólaltatott, illetve az esemény vége felé egy pásztoréneket is eldalolt. Karcos hangját még az egy emelettel feljebb levő Pesovár-kiállításban is tisztán lehetett hallani.
Az érdekes, informatív, Pesovár tevékenységét több szakaszra osztó, sok tárgyi emléket felvonultató tárlatot április végéig lehet megnézni az Országzászló téren.
Képek forrása: teleelettel.hu
Képek és videók
