Pillanatképek egy szabálytalan kiállításon
Egymásra rímelő mozdulatok, testek, formák, távolodás és összetartás, magány és közösség, fény és árnyék játéka, erős kontrasztok – a nagy egészben a darabkákat is észre kell venni a fekete-fehér világban. Schäffer Móric képei a pillanatot rögzítik, de nem elég csak egy pillantást vetni rájuk.
A falon sorakoznak a képek, aztán az egyik hirtelen „megbillen”, egy másik a földre kerül, a harmadikat a radiátoron „felejtették” – mintha a kiállítás maga is egy pillanatot mutatna, azt, amikor a fotós belép, körülnéz és nem akarja a „rendet”. Nem vagyok szabályos, nem vagyok pragmatikus – vallja magáról Schäffer Móric, és ezt a Szárazréti Közösségi Ház galériájában meg is mutatja. Lifestyle, street art – a jól hangzó kifejezések mind egyet jelentenek, elkapni, megfogni és képbe zárni a pillanatot egy arcról, arckifejezésről, a fényképen szereplő vagy éppen a fotós aktuális érzelmi állapotáról, gondolatairól. A fotók persze nem csak „ösztönből” készülnek, Schäffer Móric számára a pillanat a felismerést jelenti: ha talál egy témát, amiben el lehet merülni, azt szereti körüljárni. Izgatja a kompozíció, a formák, vonalak, ívek találkozása a természetben és az ember alkotta környezetben egyaránt.
Szigorúan fekete fehérben. „A színek behatárolnak, a fekete-fehér világ abban segít, hogy letisztult képek kapjak. Egyszerűsít, de közben sok mindent megmutat, lelassít, elmélyít” – vallja a fotós, aki szereti a (nem csak technikai értelemben vett) kontrasztos képeket, amelyek önmagukért beszélnek. Nem hatásvadász képeket készít, az a jó, ha a fotókat nem kell magyarázni, ha „megszólalnak”, ha megállásra, sőt, akár térdre is „kényszerítik” a nézőt. Mint most itt is: a földre letett képen például a földön fekvő kisfiú arcát másképp nehéz meglátni. Portréban a nagyon idősek és a nagyon fiatalok a kedvencei – a gyerekek azért is, mert a sajátjaival kezdődött a fotós pályafutás. Az ikrek sok mindenre megtanították, elsőként is a gyorsaságra, az izgő-mozgó páros legjobb pillanatait apaként megörökíteni jó gyakorlóterep volt. Tud gyorsan dönteni és mer a téma közelébe menni – ez fontos, mondja, ha tetszik egy téma, oda kell állni, bátornak kell lenni, ha jó fotót akar az ember.
A gyerekeket azért is szereti fotózni, mert nem viselnek álarcot, természetesek, azt adják magukból, amit éppen éreznek. A műtermében sem szorítja őket korlátok közé, lehet szaladgálni, tombolni, ha épp arra van szükség. Itt, a műteremben készülnek aktfotók is, ez is kedvenc műfaj: a törékeny női test és a MÉH-telepről begyűjtött durva, nyers, rideg vas- és fémtárgyak kettőssége vagy egybeolvadása sok fotóján megjelenik. Az aktfotózás tág teret ad a kreativitásnak, fel lehet rúgni a szabályokat vágásban, a megvilágításban – mondja a fotós, aki más helyszíneken, a természetben is szívesen készítene képeket modelljeiről.
A szárazréti galériában kiállított fotók között sétálva sokféle dolog eszébe juthat a nézőnek. Érdemes megállni, akár leülni, elmélyedni egy-egy kép előtt, hogy minden részletét felfedezzük, meglássuk az egymásra rímelő mozdulatot a párkány szélén álló madár és a kerekesszékben ülő ember testtartásának ívében, a ráncokat az idős férfi arcán vagy az egymást érintő kezeken. A tárlat április 10-ig látható a ház nyitvatartási idejében.
