A név kötelez – Viniczai cukrászda volt, van és lesz Fehérváron
Mióta az anyakönyvet vezetik, vagyis az 1700-as évektől, a Viniczai család megtalálható ezen a vidéken. Viniczai György cukrász és mézeskalács-készítő mester 1922-ben nyitotta meg az üzletét a Kossuth utcában.
– Sütemény és fagylalt, a háború előtt és most is – meséli nekem Viniczai László. – Egyébként nem csak a családi receptek öröklődnek családunkban, hanem az utónevek is: György és László. Édesapám is László volt, én is az lettem, és a fiam is örökölte ezt a nevet. 1951-ben, szinte a műhelyünkben születtem, hiszen édesanyám a várandóssága utolsó pillanatáig dolgozott. Akkor még a Palotavárosban, a Sütő utcában volt egy szoba-konyhás lakásunk. Itt élt a mi kis családunk: édesanyám, édesapám és a három gyerek. A konyhából volt leválasztva a műhely, ahol a sütemények készültek. 1956-ban édesapám például kiemelt cukorfejadagot kapott, így akkor ő látta el szaloncukorral az egész várost, majd megengedték, hogy kibéreljük a Budai úti kis üzlethelyiséget. A házunkat államosították a Lenin lakótelepi (Palotavárosi) panelprogram miatt. Édesapám már kisgyerekként ott állt a nagyapánk mellett az üzletben, így követve a családi hagyományokat, minket is korán munkára fogott. Minden nyári szünetben öcsémmel, (a sajnos korán elhunyt) Györggyel együtt részt vettünk az előkészítő munkálatokban. Édesanyánk ellátta a három gyereket, dolgozott a műhelyben és kiszolgált az üzletben is, a nagyon kedves Bakonyi Évikével együtt. Rá talán még emlékszik az idősebb generáció, hiszen 18 éves korától nyugdíjazásig a Viniczai Cukrászdában dolgozott.
Az öcsém is és én is cukrászok lettünk. Bár eljátszottam a gondolattal, milyen jó lenne focistának lenni, de aztán maradtam a realitások talaján, és így a szakma elsajátítása után, 25 éves koromban –Budapest 12 legnevesebb cukrásza előtt vizsgázva – megszereztem a mestercukrász minősítést is. Sajnos a sok munka következtében édesanyánk nagyon korán, 53 évesen halt meg.
Édesanyánk halála nagy veszteség volt a családnak – személyében a családot összetartó erő távozott. Mi ekkor édesapánktól külön utat választottunk: öcsém a Maroshegyen nyitott üzletet, én pedig 1981-ben az Erzsébet úton kaptam helyet. Ennek, éppen ebben az évben, 35 éve. Ez akkoriban nagyon kieső helynek számított, és hosszú évek munkája kellett ahhoz, hogy kialakítsuk a megfelelő vendégkört. Nagyapámhoz és apámhoz hasonlóan családi receptek alapján készítem a süteményeket és a fagylaltokat. Szerencsés vagyok, hogy mellettük nőhettem fel, és a receptjeik szinte a véremmé váltak: a mai napig mindent ugyanúgy állítok elő, mint ők. Számomra viszont a tisztesség: csak olyan terméket állítok elő, amit magam is jó szívvel fogyasztok aztán.
– Van kedvence?
– Amikor fiatal voltam, a nagymamám nagyon finom meggybefőttet készített, amire rendszeresen rájártam a spájzban. Aztán úgy 19 éves korom táján eszembe ötlött, milyen finom lenne fagyinak elkészíteni. A gondolatot tett követte, és így született a rumos meggy fagyi, mely egy éven belül a harmadik helyet szerezte meg a Budai úti üzletünkben a kedveltségi ranglistán. Kár, hogy nem védettem le, mert aztán szépen, lassan elterjedt az országban. És azóta is mindig megtalálható a palettánkon. Számomra nagyon fontos, hogy az őseim nyomdokaiban járhatok. Ennél többet nem is szeretnék. Sajnálom, hogy bezárt a Budai úti üzlet, hiszen így édesapám életének egy meghatározó színhelye lett a múlté. Annak viszont nagyon örülök, hogy tovább örökíthettem a nevét és a szakmáját. Fiam, László is cukrász, megfordult a világ számos hotelében, s most velem együtt dolgozik az Erzsébet utcai üzletünkben, ahol keresztlányom, Viniczai Vera fogadja a vásárlóinkat. Sütemény és fagylalt, a háború előtt és most is, ugyanúgy. (Sohonyai Edit)
Képek és videók
