Ennió, élnió, futnió
Enni jó sokat az ünnepeken, aztán várod, hátha megindul a mérleg lefelé. Rossz hír, nem fog. Élni mégis jó, főleg, ha a mindennapjaid szürkeségét megtöri valami. De mi legyen az? Gyűjtsünk valamit, szalvétát, kávéházi cukrocskákat, söralátétet.
Vagy gyűjtsünk kilométereket. Ja, és ne autóval. Jó, akkor mozduljunk. De mi mozdíthat ki bennünket a kedvenc karosszékünkből, fotelünkből, kanapénkból? Talán a balzsamos illatú tavaszi langyszellő. Vagy a kedves párunk, aki hónapok óta azzal szekál, hogy Gömböcnek szólít. Kimozdíthat a véletlen is, elromlik az autó, nem jutsz el máshogyan a célállomásra, csak biciklivel, gyalog, vagy futva.
Ezek a pozitív ingerek. A legfőbb motiváció viszont egészen más. Közli veled az orvosod, hogy innentől kezdve életed végéig gyógyszert kell szedned. Mert magas a vérnyomásod, a cukrod, vagy a koleszterined, meg a minden. A szíved meg rakoncátlankodik. És rosszak a májfunkcióid, a térded pedig nem azért fáj, mert öregszel, hanem mert harminc kiló plusz súly van rajtad. Lehet, hogy csak húsz. Tíz. Öt.
Akkor a tévé tornából ismert képpel, a rugós talppal kirúgatod magad a fotelből, és elindulsz a sportáruházba. Kazalnyi futófelszereléssel hazatérve máris jobban érzed magad, és elhatározod, holnap indul a projekt. Reggel öt harminckor csörög az óra, beleugrasz a futócipődbe, és elindulsz. A parkig csak sétálsz, aztán nem eléggé alapos bemelegítés után futni kezdesz. Na jó, kocogni. Döcögni. Minden porcikád szenved, sípol a tüdőd, és a pulzusszámláló órádról azt gondolod, hogy elromlott. Pedig milyen szép, és drága is volt. De mégsem lehet 189. Pedig de.
Innen szép a kaland. Mert a futás az. Nehéz kaland, de akkor is nekimész. Egy bizonytalan út, amiben kételkedsz, sokszor saját magadban is, de a sokadik forduló után, és a futáselemző app adatainak nézegetése közben egyszer csak azon kapod magad: Futni jó.
Kinövöd a Bregyót, a Haleszt, újabb és újabb útvonalakat tervezel, szervezed a hétvégéidet, számolgatsz. Nekiindulsz a tókörnek, majd kibővíted Nadap körré, innen már csak egy ugrás a Vereb kör.
Ezek már súlyos távok. Mégis vannak, akiknek ezek a körök már régóta a cipőjükben vannak. Lajkó Csaba ultrafutó 2009-ben szakított a magas koleszterinjével, és indult neki. Mostanában nem okoz gondot, ha elindul Iszka, Bodajk, a Tési fennsík, Várpalota, Nádasdladány körre. Pedig ez kilencven kilométer. Megáll a fennsíkon, körbenéz, ilyen csodát nem lehet a tévében látni. Csaba nem elégedett meg a hobbifutással, a versenynaptárja irigylésre méltóan teli. Május elején hat napot fut egyvégtében, aztán jön az ultrafutás, a Jóti-futi, szeptember végén a Spártatlon.
Hej. Kezdjünk el kilométereket gyűjteni, fussunk a Bregyóban, a Haleszban, kis tókör a Szedreskerti tavaknál, aztán kettő, három, sok. Ha Csaba épp szembefut veled, ints neki. Sporttárs. (Hegedűs Ágota)
