Az a dauerolt fejű balra, a második sorban
Tulajdonképpen kár, hogy ennyire stagnál az érettségi tablók hagyománya – a pár évvel ezelőtti kisebb felfutás után mára úgy tűnik, már csak az igazán vállalkozókedvűek tervezgetik hónapokig, milyen stílusban és témában is készüljön a kirakati csoportkép, amely rövid tündöklést követően úgyis egy félhomályos, félreeső iskolai folyosón végzi…
Elmentem egy rövid körsétára Fehérváron, körbenézni tablóügyileg. Nem volt hosszú séta. Jó sok éve megy a könyörgés ugyanis, hogy hova kerüljenek a középiskolai tablók – vannak kereskedelmi egységek, amelyek mindig befogadónak bizonyulnak, s vannak, amelyekben az üzletvezető hölgyet az osztály legcukibb, leghamiskásabb mosolyú pasija sem fogja meglágyítani egy engedélyért. Így a szűkebb belvárosban meglehetősen kevés kirakat jöhet szóba, ami előrevetíti a tervezgető osztályközösségek számára, hogy időben meg kell kezdeni a küzdelmet a legjobb helyekért. Nem tudom, pontosan mi az oka, hogy a nagyközönség évről-évre csökkenő számú osztálytablón követheti nyomon, mekkorát nőttek azok, akik az idén a város ballagó ifjúságát teszik ki. Akiket pár hét múlva Gaudeamus igitur-rokkal búcsúztat majd el a helyi társadalom.
Tablókat nézegetni akkor is jó szórakozás, ha az ember amúgy egyetlen ismerős diákarcot sem talál rajtuk. Mert ha máskor nem, legalább ilyenkor megszemlélheti, még mindig a tanulóifjúságot boldogítja-e az egykoron szigorúságáról hírhedt matektanárnő, s tényleg osztályfőnök lett-e a gimi valamikor leginkább jóképű, pályakezdő föcitanárából. Még mindig azokat a lehetetlen csokornyakkendőket hordja a suli kedélyes, idős pedagógusa? És a tanár házaspár, akik négy éven keresztül sem tudták megjegyezni a keresztnevünket? És persze eszünkbe jut az egész akkori hercehurca, amikor mi készültünk körömrágva az érettségire és tervezgettük közben a saját osztálytablónkat… Kijöjjön-e a suliba a fotós, vagy menjünk műterembe? Matrózblúz legyen rajtunk egységesen, vagy öltözzünk-e mindannyian abba, ami éppen előkerül a szekrényből? És ne találjunk ki mégis inkább valami tematikusat, amely kifejezi, mennyire összekovácsolódott az osztályközösség? Mondjuk lehetnénk a képen valamennyien rabruhában, és az osztályfőnök közös rabszíjon vonszolhatna bennünket az érettségi felé… Vagy, ha már ének szakos/sportos tagozat voltunk, lehetne mindenkinek a teste egy-egy hangjegy, vagy a feje focilabda? Vagy mégis legyen inkább a matrózblúz?
Ami engem illeti, sajnos éppen a tablókép-fotózkodás előtti héten ötlött eszembe az a leküzdhetetlen gondolat, hogy behullámosítom a hajamat – ha már friss kép készül rólam, legyen a „sztájl” is friss és emlékezetes. Utóbbit maradéktalanul sikerült is teljesíteni, mert a tartós dauernek köszönhetően a tablóképen végül is elég emlékezetes bárányként debütálhattam, igazi birkagöndör fejjel. Két este és éjszaka próbáltam folyamatos hajmosásokkal és egyebekkel visszanyerni az eredeti szöghaj állapotomat, de sajnos nem volt kielégítő az eredmény.
Manapság, úgy látszik, ismét a letisztult, egyszerű tablók divatját éljük. Semmi cicoma, leáldozott az izgő-mozgó, rétegezve ragasztott, félbevágott, s mindenféle tematika (kalózos, csecsemős) alapján készült fotómontázsoknak. A tablókon újra matrózblúzban és az iskola egyen nyakkendőjében, meg zakóban vigyorgunk, középen az osztályfőnökkel, felül két sorban a tanárokkal. Bizakodva és vidáman nézünk az élet elé. És már azt sem tüntetjük fel a tablón, hogy találkozunk 2023-ban. Végül is, ez egy kisváros, úgyis összefutunk.
