Buszmegálló, a második otthon
Egy településszéli lakótelepen nőttem fel, így gyerekkorom óta buszozok a városban. Szeretek buszozni. Nyisszan a buszajtó, pöfög végig a régi kasztni a Budai úton, a Seregélyesin, a Palotain, a Berényin, mindegy. Néha magányosan rázott öklök jelennek meg a látómezőmben a homályos ablaküvegen keresztül: valaki ott maradt a megállóban. Újabban a gombaként szaporodó körforgalmakkal is meg kell küzdenie sofőrnek, utasnak: előbbi akkurátusan forgatja a hatalmas kormányt, utóbbi – főleg, ha szokása szerint elektronikus eszközébe temetkezett – akár a szélrózsa minden irányába is dőlhet. Csak a buszmegállók, valahogy azok nem akarnak felnőni a 21. századi modernitáshoz. Ám mindig vannak jó példák, erről akar szólni ez az írás is.
Kép forrása: Lovasberényi Rózsa József Művelődési Ház és Könyvtár
Most jött szembe néhány fotó a közösségi oldalon, s kitartóan fogja, tartja a figyelmemet. A Lovasberényen áthaladó főút menti egyik buszmegállóról készültek a képek. Mint a bejegyzésben olvasom, „Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy buszmegálló, Lovasberény közepén. Átlagos, funkcióját derekasan betöltő, széltől, esőtől óvó kis megálló volt... Majd egy nap jött négy szorgos lányka, seprűt ragadtak, vizes rongyot markoltak, majd kitakarították, megtervezték, végül pedig csupa szívvel berendezték, és az átlagos kis buszmegállóból egy igazi „Tündérlakot” varázsoltak kicsi párnákkal, fotellel, könyvekkel és virágokkal… „Miért dekoráltok?” – kérdezték a fülig érő szájú, arra sétáló emberek. (…) Hogy örömöt szerezzünk nektek! – válaszolta a négy, szorgos lány… Munkájukat elvégezve, a négy lánykának már csak egyetlen kívánsága volt cserébe az arra sétáló, csodálkozó, mosolygó emberektől. „Vigyázzatok mindenre, amit csupa szívvel nektek készítettünk. Töltse be szíveteket a gondoskodás, a szeretet, amit e két ablak közé varázsoltunk… A könyveket válogassátok, vigyétek és olvassátok. A berendezésre pedig figyeljetek, mert ez a kicsi „Tündérlak” már közös… A Buszmegálló azóta is, teljes, zöld pompájában várja a Székesfehérvárra utazókat, buszra várakozókat a Róna József Művelődési Házzal szemben.”
Nos, nekem annyira megtetszett ez a történet, hogy azonmód ki is posztoltam, és elég sok lájkot kapott a dolog. Ezek szerint másnak is vágya egy esztétikus buszmegálló? Kiderült, hogy Zámolyon már egy éve van hasonló, kisszekrénnyel és könyvekkel, kék asztalkával és újságokkal, sőt, még egy cserép virág és egy faliújság is került az amúgy kedélytelen, bádoglemezes, oldalfalak nélküli helyiségbe. Ha kicsit távolabb utazunk, a Balaton-felvidéken több helyen is találunk. De miért nincs ilyesmi egy nagyvárosban? Vajon eltűnne napokon belül a dekoráció, a könyveket és berendezési tárgyakat ellopnák és széthordanák? Nehéz kérdések ezek…
Kép forrása: ifj. Luczay Béla
A buszozás nyilván nem mindig csupa rózsamosoly. Vannak frusztrált buszsofőrök, máskor pedig nem érted, miért kellett a leghátsó ülések bőrét bugylibicskával felhasítani, vagy összefirkálni az üzenettel, miszerint Kati egy mosdatlan prostituált. Olajszag és por, műbőr és fém, az ablakok a legtöbbször koszosak. Ám találkozni kedélyes, mosolyképes buszvezetőkkel is, akik vígan fütyörésznek a sorozatos zöldeknél és nem anyáznak, ha olykor meg kell állni a pirosnál. Azért mégiscsak magányos munka ez: egy elkerített, újabban, pandémiák alatt még le is kordonozott fülkében ücsörög az ember, és csak halad, mindig ugyanonnan és mindig ugyanoda, minden méter és perc kiszámított és kiszámítható. Vagy éppen ez a szépsége az egésznek?
Az egyik kispárt egyébként március 29 -én buszmegálló szépítésre hívja az érdeklődőket Székesfehérváron. A buszmegálló otthonosításra jelentkezőket 13 órától a Ligetsor 47. elé várják: a jelenleg teljesen jellegtelen belső felület egy spéci tapétaborítást kap, kétdimenziós kandallóval, bútorokkal, macskával, gramofonnal, virágokkal.
Képek és videók
