A vírushelyzet a hagyományőrzést is felülírja, találkozók maradnak el, ettől függetlenül tavaly hasznos kiadvány született a legendás Felsővárosi Ifjúsági Klub fennállásának 50. évfordulója kapcsán – Juhász Sándorné Vigh Julianna klubvezető tollából. A mára Felsővárosi Hagyományőrző Klubbá átalakult szervezet kiadványa elsősorban a klubtagoknak és tágabban a körzetben élőknek íródott, de a benne foglalt sok hasznos információ okán minden székesfehérvárinak okulásra alkalmas olvasmány.
Székesfehérvár Felsővárosának a Szent Flórián körút-Berényi út-Szekfű Gyula utca-Virág Benedek utca-Honvéd utca-Sár utca-Fürdő utca-Malom utca-Szent Vendel utca- Móri út behatárolta nagy területet értjük manapság, de a városrésznek van tulajdonképpeni kemény magja is. A régmúltban a Budai külvárosnak nevezett területre épült rá, majd a mocsarak lecsapolásával tudott terjeszkedni, fejlődni. Mint Vigh Julianna a „Közös örökségünk – a Felsőváros – c., tavaly napvilágot látott írásában megjegyzi, az itt élők számára nagyon erős összekovácsoló erő volt a közös paraszti életforma.
A szerző sorra veszi a városrész jeles épületeit. A Fehérváron élőknek nyilván ismerős a Szent Sebestyén templom, de vajon azt tudjuk-e, hogy nem csak templomként működött a helyi katolikus hívők számára, de a magyar juhászoknak is fontos találkozóhelye volt – már a török idők utántól kezdve? El tudjuk képzelni a jelenetet: Szent Mihály napján, azaz szeptember végén a céhekbe tömörült magyar juhászok mind megjelentek Fehérváron és zöld selyem zászlajukat lengetve a templomhoz vonultak, ott volt ugyanis a következő esztendőre vonatkozó szerződéskötési hely. A helyi pap három napig prédikált nekik és folyamatosan tartotta az úgynevezett Juhász-misét, az események végén pedig a juhászság az Arany sas vendégfogadóba ment, közös ebédre. 1885-ig német nyelven folyt az istentisztelet a Szent Sebestyén-templomban, a megyéspüspök ekkor határozott a magyar nyelvű liturgia bevezetéséről. A miserend is jellemző volt: kora reggel az asszonyok, valamivel később a gyerekek és öregek mentek templomba, míg a tízórás nagymisén főleg férfiak vettek részt. Ők a jobb oldali padsorokban foglaltak helyet, míg balra a nők ülhettek le.
A templom előtti szobrok egyike, Nepomuki Szent Jánosé plusz tartalmat is hordoz: azért emeltette Henrich Matthias Urul, a város akkori osztrák főparancsnoka 1705-ben, mert ünnepelték az eseményt, hogy a „rebellis” Rákóczi csapatait sikerült kiverni Fehérvárról. (Mi labanc érzelmű település voltunk…) A téren álló verzió azonban nem az eredeti, azt odabent, a templomban őrzik – kint pedig Kocsis Balázs szobrász-restaurátor 2005-ös műve áll.
A városrésznek igen korán lett óvodája, iskolája is. Az óvodások egyedül jártak haza és a szerző leírja, mennyire elterjedt volt, hogy Felsővárosban mindenki köszönt mindenkinek. Az egyházi ünnepeket az 1960-as évekig nagyon tartották, sokak emlékezetében él még most is frissen a kép, hogy rengetege fekete ruhás alak gyalogol a hatalmas fehér hóban - minden irányból – a december 24-i éjféli szentmisére.
A paraszti életforma és kultúra sok aspektusa is megjelenik Vigh Julianna leírásában. De nem csak a földműves réteg volt itt nagyon jelentős, nagy számú iparos közösség is élt Felsővárosban: kovácsok, bognárok, kötélgyártók, ácsok, építőmesterek, asztalosok, molnárok, pékek, szabók, stb.)
Számomra nagyon érdekes a felsővárosi hétköznapok, pl. a szokásos viseletek, ruházkodás apró részleteinek közlése. A hagyományos első bálos palettától eltérően a felsővárosi elsőbálozó lányok nem habos fehér krinolinban keringtek a parketten, hanem hímzett rékliben és piros flanelből varrt, földig érő szoknyában, amire fekete selyemkötényt kötöttek. A fekete harisnya, a fekete cúgos cipő és szigorúan befont és koszorúba tűzött haj szintén hagyományos velejárója volt a bálozó lányok megjelenésének.
A családi emlékek és rokonok életén keresztül megismerhetjük a városrész háborús szenvedéseit is. Az igazi megpróbáltatások, a városrész hagyományos ősi tudásának leértékelése azonban csak ezután, az 50-es évek erőszakos kollektivizálásakor jöttek, a fiatalok a téeszesítés és beszolgáltatás időszakában menekültek a mezőgazdaságból, így egyre kevesebben vették át, tanulták meg az itt szokásban levő hagyományos gazdálkodás elemeit. A városrész lakosainak összetartására jellemző, hogy a legagresszívabb beszolgáltatások és padláslesöprések idején sem jelentették fel egymást az emberek.
A kötet második felében a szerző gazdagon illusztrálva ír a hagyományőrző klub életéről is. A megértést a rengeteg archív fotó segíti – s hozzátesszük, kifejezetten jó elnézegetni a korabeli arcokat és történéseket.
Képek forrása: FoTurist és teleelettel.hu