Két fekete nagykabát
Egy keddi napon, valamikor január közepén egyszer csak havazni kezdett Fehérváron. Mindenkit váratlanul ért a dolog; a meteorológusok előző nap még éppenséggel azt bizonygatták, hogy felmelegedés várható, csapadék viszont nem, sőt: a szokásosnak megfelelően igencsak száraznak ígérkezik az év első néhány hete. A varjak éppen a belváros fölött keringtek nagy csapatban, lassan vitorlázva. Mintha valaki egy egész könyvtárnyi könyvet égetett volna hamuvá és a pernye most odafent himbálózna, ezernyi fekete darabra esve a bánatos éggel a háttérben. A madarakat éppen úgy meglepte az időjárási esemény, mint az embereket. A gyerekek találták fel magukat leginkább: rohantak és visongtak, és megpróbálták kinyújtott nyelvvel elkapni a jókora hópelyheket – ez egyfelől kisfokú hótömegpusztulást eredményezett, másfelől pár kezdődő torokgyulladást
A társasház udvarára, ahol a nagy vas poroló állt, új vendégek érkeztek.
Egyikük a második emeletről, egy nyugdíjas tanárnő lakásából, aki, meglátva a konyhaablakból az egyre erősödő havazást, azonnal kivette a naftalinból az egyetlen elegáns nagykabátját, boldogult férje aranylakodalmukra vett ajándékát és a vállfájával együtt levitte az udvarra. Várta ezt a napot. Gyerekkorában az anyja minden havazáskor ugyanígy cipelte a fehérrel borított udvarra a dunyhákat, nagypárnákat. A hó fertőtlenít. Vagy a hideg? Már nem emlékezett az anyai bölcsességekre. Arra annál inkább, hogy mikor meglátta őket – őt, meg a húgát – a lépcsőfordulóban, a márványkövön pipiskedni, az anyjuk csípőre tett kézzel kiabált: „Meg akartok fázni, taknyosok? Nincs nekem így is elég bajom?” Később a nagyszobában megigazította és a mindig a köténye zsebében hordott ronggyal kicsit át is törölgette a képet a falon. Fiatal férfi, katonaruhában, bajusszal, merően néz a kamerába, majd két és fél hónap múlva elesik a keleti fronton.
A nyugdíjas tanárnő felakasztja a vas porolóra a nagykabátot, kézfejjel párszor végigsimít rajta fentről lefelé, erőteljesebb lesz a naftalinszag. Mindegy, csak a moly ne essen bele, a szag majd kimegy. Karcsúsított fazon, gyapjúkeverék anyag. Hogy szerette ezt a kabátot. Vagy inkább az érzést, hogy a férje karja körbeöleli a derekán és a férfikéz oldalt besüllyed a zsebbe. Így sétáltak sokszor, az apró, vékony nő és a nyakigláb férfi, hosszú végtagokkal. Tipikus Kálmán.
A nyugdíjas tanárnő visszament az emeleti lakásba, s néha kukkantott ki az ablakon. Nekiállt a borsólevesnek – most, hogy egyedül élt pár éve, nem látta értelmét a mindennapi főzőcskézésnek. Borsóleves és túróstészta, neki elég lesz két napra. Csak később vette észre, hogy a kabátja mellett már egy másik is lóg, fém fogason, a porolón. Egy másik fekete nagykabát.
Emmerlingék a földszint négyben laktak, apa, anya és két gyerek, fiú, lány. Nekik bezzeg adott családot a Teremtő. A tanárnő évtizedeken át először keserűen, majd dühödten, végül lemondóan gondolt azokra a gyerekekre, akik náluk rendre nem születtek meg, csak kisebb-nagyobb vérfoltként jelezték földi jelenlétüket a lepedőn. Emmerlingék fiának nehezen ment az olvasás, őt tanítgatta délutánonként, iskola után. A fiúcskából később osztályvezető-helyettes lett egy minisztériumban.
Mikor is vette ő a fejébe, hogy az Emmerlingné kikezdett Kálmánnal? A gyanú pontosan úgy növekedett benne, mint az ablakba vetett zsázsa. Nem vette észre, hogy a tál szélén is kidugta a fejét néhány kicsírázott egyed, holott ott nem is vette körbe a magot föld. A gyanú is nőtt és erősödött. Kálmán az arcába nevetett, tiltakozott, a tanárnő összeszorított szájjal ült a nappaliban, a kanapén. Végül minden kapcsolatot megszakított a földszintiekkel. Nem jöttek el Kálmán temetésére sem.
Az a másik fekete nagykabát csak az Emmerlingnéé lehet, az ilyen nagydarab. Rövid karok, vastag csípő. Megözvegyült vagy öt éve amaz is, a két gyerek kirepült. A nyugdíjas tanárnő csak egyszer leste meg a postaládából kilógó levélen a bélyeget: valahonnan Ausztráliából írt a lányuk. Az anyja pedig nem járt ki sehova, az udvaron se mutatkozott.
A nyugdíjas tanárnő végez az ebéddel, egy ideig néz ki az emeleti ablakból. Aztán sóhajt, felkel az asztaltól, a konyha sarkában, a kartondobozban vannak az üres befőttesüvegek, jók lesznek majd befőzéskor. Kiválasztja a legtisztábbat, borsólevest mert belé. Méricskéli, meddig ér az üveg oldalán a két adagnyi, ebéd, vacsora. Rácsavarja a kockás fém tetőt, a kerti gumipapucsba bújik, magára kanyarintja a szvetterét. Az udvaron néma csend, elállt a havazás. A küszöb elé, a lábtörlő sarkához teszi a befőttesüveget, becsenget, majd sietős léptekkel megy vissza a lakásába.
Odafent a lépcsőház koszos üvegablakánál megáll, egy darabon letörli a pókhálókat, kinéz. Az udvaron semmi mozgás, de mintha a porolón a nagykabátok valamivel közelebb lógnának egymáshoz. Talán csak a feltámadó szél az oka.
Kép forrása: pixabay.com
