„Az egyik mániám, hogy ne rohanjunk annyira” - Egy csésze kávé Szabó Márta fotóssal
Nem tudom, mit szólna a fotográfus kifejezéshez, valószínűleg tiltakozna, hiszen mindenhol fotósként szerepel, meglehetősen szerényen. Fotós és kész. Képei mégis mindig hordoznak valami rá jellemzően „Mártás” pluszt, lágyságot, érzelmi megmártózást. Szabó Márta nemrég múlt ötven, ez nála szerencsés évjárat: több, mint 150 ismerőse ünnepelte meg egy különleges összejövetelen, közben pedig különdíjas lett egy bírósági fotópályázaton. Házon belül van, a Székesfehérvári Törvényszéken dolgozik informatikusként, a fotózás örök hobbi, szerelem. A siker terepe.
- Gyerekkorodtól fotózol?
- Nem ennyire konkrétan. Volt egy Smena-m akkoriban, de csak kirándulásokon fotózgattam vele, meg az osztálytársaimról csináltam felvételeket. Eredetileg grafikus akartam lenni, de az nem sikerült, tíz évig az Ikarus-nál voltam műszaki rajzoló-szerkesztő, utána váltottam, azóta a bíróságon vagyok. Időközben vettem gépeket, 2003-ban egy kompakt készülékem volt, de ez a kis „szappanos doboz” a pillanat megörökítésére persze alkalmatlan volt. Rólam tudják az ismerőseim, hogy folyton lakást akarok renoválni, meg átalakítani, szóval az egyik ilyen felújítás aztán elmaradt, mert az árát beruháztam egy rendes gépre és azóta is azzal dolgozom.
- A laborálás, meg a vegyszerszag sosem csapott meg?
- Sosem. Szerintem az egyetlen olyan fotós vagyok, akinek annyira megfájdul a feje a vegyszerektől, hogy képtelen velük dolgozni.
- Mikortól jöttek az első sikerek?
- Szerencsére viszonylag korán. Nagyon szerettem volna reklámfotós lenni, de úgy alakult, hogy mind a mai napig a reklámfotózásra van a legkevesebb lehetőségem. Először egy sörmárka fotópályázatán nyertem második és harmadik díjat. 2005-től tagja vagyok a Magyar Fotóművészeti Alkotócsoportok Országos Szövetségének, valamint a székesfehérvári Főnix Fotóművészeti Körnek, később felvett a tagjai közé a Magyar Fotóművészek Világszövetsége és a MÚOSZ is. 2006-ban 4, 2007-ben 3 önálló kiállításon mutathattam be fotóimat.
- Kedvenc zsáner?
- Az akt, azt nagyon szeretem fotózni. De a táncot, a mozgást is.
- Nem furcsa, hogy előtted le kell vetkőzni – mindenféle értelemben?
- Természetesen nem a ruha levetésével kezdődik a dolog, beszélgetünk, rá kell hangolódni. Nekem mániám, hogy ne rohanjunk már annyira! Valahogy úgy vannak a fotóalanyaim a testük megmutatásával, mint az ismert vers sorai: nem mondhatják, mutathatják meg senkinek, megmutatják hát mindenkinek. Volt, aki egy szakítást követően jött hozzám és a „hú, de szomorú vagyok” képekből a végeredmény egy „na, ezt vesztetted!” hozzáállású, magabiztos nő lett. A hölgyek engem könnyebben megkeresnek, de fotóztam férfiaktot is.
- És mi történik, ha a „hóhért akasztják”?
- Az nagyon nem könnyű. Azt hiszem, éppen azért emelem a fényképezőgépet az arcom elé, hogy ne látsszon.
- Most volt az ötvenedik születésnapod, nagy bulival, amit te szerveztél a barátaidnak. Ott azért engedted magad lefotózni?
- Persze, készültek fényképek. Úgy voltam vele, hogy ha elbújok, akkor is megtörténik, akkor is ötven vagyok. Nagyon jól eső nap volt egyébként, vagy 150 ismerős, barát eljött a Szabadművelődés házába megköszönteni. Mindenkitől azt kértem, hozzon magáról egy fotót, azokból majd egy montázst tervezek összeállítani, emlékül.
- Legutóbb éppen a munkahelyed ismert el, tágabb értelemben, hiszen egy bírósági pályázaton lettél különdíjas. Hol és mit fotóztál hozzá?
- Igen, ez az Országos Bírósági Hivatal által kiírt „Fókuszban a bíróság” című pályázat volt. Évek óta létezik, minden amatőr fotósnak, nem csak bírósági alkalmazottaknak, de még sosem indultam. Az idei egyik kategória az „Ilyen gazdagok vagyunk” címet kapta, bírósági műkincseket (egyedi bútorok, festmények, tárgyi emlékek) kellett ábrázolni. Ebben indult a Padlás c. képem. Azt akartam megmutatni, hogy nálunk még ott is kincsek vannak. Igaz, elfeledettek, de kincsek. A kép elkészültének háttere kissé prózaibb: galambtalanítás okán ment fel a gazdaságis kolléganőm a költségek felméréséhez. Én meg - mint köztudott -, baromi kíváncsi vagyok, úgyhogy elkísértem.
