Fehérvár Angyala
Ildikót legalább húsz éve ismerem. Eleinte távolról figyeltem munkáját, aztán engem is magával sodort, és néha önkéntesként megjelenek egy-egy általa szervezett programon. Szereti a gyerekeket: köztük van, figyel rájuk, megtörli az orrukat, vagy ruhát szerez. Százféle helyzetben láttam már: amint a bankautomata használatáról magyaráz, szurtos gyerekeket visz kézen fogva, vagy pancsoltat a Balatonban, esetleg óva int a rokonoktól, akik hirtelen ápolni kezdik a kapcsolatot a gondozásból kikerülő fiatalokkal (általában addig tart ez a nagy szeretet, amíg el nem tüntetik az életkezdési pénzüket). Felveszi a telefont - Ildikó néni, baj van! – akár éjjel egy órakor is. Nem láttam még közelről ilyen embert. Teszi mindezt önzetlenül, gyakran saját (utolsó) anyagi forrásait felhasználva. Önök nem ismerik, de én igen. Nem tudok másként beszélni róla, csak vallásos értelemben – hitet teszek róla. Janó Andorné Ildikó – egy igaz ember.
– 1995 körül gyermekorvos barátnőmet kísérve jutottam el a csecsemőotthonba – mesél a kezdetekről. – Hófehér falakat láttam, betonos udvart… Minden sima volt, tiszta és szögletes. Ezt hívják ingerszegény környezetnek. Beszélgetni kezdtem a kicsikkel, és hamar kiderült, hogy a cicán kívül más állatot nem ismernek, mert még sosem jártak kint az utcán. Engedélyt kértem arra, hadd vigyem el őket bábszínházba. Saját pénzből béreltem egy buszt, és a barátaim, kollégáim jöttek el, hogy két gyerekenként legyen velük egy felnőtt. Mikor legelőször elmentünk a MMK-ba, az emeleten volt a bábszínház. Ez a kicsiknek nem csak a bábok miatt volt élmény: sok közülük akkor még soha nem ült semmiféle járműben, illetve voltak olyanok is, akik nem tudtak lépcsőzni, hiszen a gyermekotthonban akadálymentes környezetben éltek. És ekkor már 4-5 évesek voltak. „Olyan színe van, mint a málnának” – hangzott el a mesejátékban, és nem tudták, mi az a málna, mert ilyen gyümölcsöt a gyermekotthonban soha nem kaptak. Megláttam egy óriási hiányt, ami mellett nem tudtam elmenni szó nélkül. Arra gondoltam, hogy én tudnék adni ezeknek a gyerekeknek, hiszen van elég szeretet feleslegem. Engedélyt kértem, és megengedték, hogy hetente egyszer-kétszer bemenjek, beszélgessek és játsszak velük. Ahogy teltek-múltak a hónapok, egyre jobban átláttam a gyermekvédelem akkori „gondoskodását” és azt, hogy ezek a gyerekek nem lesznek időben iskolaérettek, olyan nagy a lemaradásuk. Ők egyébként mostanra lettek felnőttek. Tapasztalatom szerint azok állták meg a helyüket az életben, akik nem maradtak egyedül. Patrónusuk volt (ezt a fogalmat a mostani gyermekvédelmi törvény nem ismeri), vagy volt kitől segítséget kérniük.
– Hogyan történik a kiválasztás?
– Nem én választom ki a gyereket, hanem általában a gyerek választ ki engem. Ezt mindig elmondom az önkénteseinknek is: hiába szimpatikus nekem egy kisfiú, ha nem akar odajönni hozzám. Szerencsére vannak emberek, akik szívükön viselik a gyerekek sorsát, és igyekeznek segíteni. Programokat szervezek, kirándulni járunk. Ezek az alkalmak azért jók, mert közben beszélgetünk, így megismerjük egymást. Színházlátogatás, gyógyúszás – ez utóbbi 15 évig rendszeres program volt, de már nem tudok rá pénzt szerezni.
Ők árvák. Senkijük sincs. Ha van hozzátartozójuk, az nem törődik velük. El tudod ezt képzelni? – magyarázza nekem – Nincs aki figyelje például az ünnepeiket. Van otthon egy naptáram, ahová több száz név van feljegyezve, ugyanis a névnapokat igyekszem számon tartani. Ránézek a naptárra: „Júlia” – akkor látom, hogy hány Julcsink van. Ha találkozom velük, akkor ajándékot viszek, ha nem, akkor képeslapot küldök. Képeslapot olyanok is kapnak, akik fogyatékkal élnek, szociális otthonban: Tekeres-pusztán, Gánton, Bicskén. Egyszer gyógyúszásra mentünk az autómmal. Kiszállok, az egyik kicsi jön felém, szinte repül: „Ildi néni, Ildi néni! Képzeld, hozott nekem a postás levelet!” – „De jó! Kinek jutottál eszébe?” – kérdem. Beszalad, kihozza, és látom, hogy tőlem kapta. Vagyis nem az volt a pláne, hogy kitől kapta a képeslapot, hanem hogy kapott egyáltalán! Rá volt írva a neve! És ezeket a kis üzeneteket gyakran felnőtt korig megőrzik. Mostanában segítettem egy fiúnak összepakolni a holmiját, és láttam, hogy ő is megtartotta… nem is gondoltam volna. Születésnapot azért nem lehet ünnepelni, mert azok titkos személyes adatok, még mi sem tudhatjuk. Egyébként a testvértáborok megszervezésénél ez a fajta adatvédelem komoly probléma. A törvényi előírások ellenére ugyanis nagyon sok testvért nem egy helyen helyeznek el. A 12 év alattiak nagy része kikerül nevelőszülőkhöz, és nagyon sokszor nincs annyi hely a nevelőszülős családban. 4-10 fős testvércsokrokról beszélünk. Így aztán a gyerekek akár az ország különböző pontjaira kerülhetnek, és sokszor nem is ismerik, vagy nem is tudják, hogy hány testvérük van.
– Mióta szerveztek testvértáborokat?
– A 18. testvértáborunk volt az idén. Nagyon fontos küldetése van: összehozzuk a testvéreket, hogy megismerjék, megszeressék egymást, mert így javulnak az esélyeik a „kinti” életben. Fokozottan igaz ez fogyatékos testvérek esetében, mert az egészségesek tudnak nekik segíteni, gondjukat viselni. Több száz gyerek jelentkezett már nálam, hogy keressem meg a testvérét. Igyekszem, igyekszünk minél több olyan lehetőséget biztosítani számukra, ami lehetővé teszi, hogy együtt legyenek. Ilyen a testvértábor mellett a legnagyobb rendezvényünk, a Télapóváró, mely fogalom az állami gondozottak körében. Itt mindig kakaós csiga van, habos kakaóval, és minden gyerek kap mikulás csomagot. Egész napos rendezvény, műsorokkal, melyekre lelkesen készülnek. Ez azonban alaposan próbára tesz minket: az önkéntesek gondoskodnak a gyerekek ételéről, italáról, és a szállítást is gyakran mi vállaljuk, illetve a felügyeletek nagy részét. Székesfehérvár polgárai közül nagyjából 70 önkéntes, 26 egyesületi tag, és a jelen lévő nevelőszülők segítségével tudjuk megoldani ezt a szép kihívást. Aminek nagyon örülök, hogy sok régi gyerekünk – immár felnőtté válva –visszajön hozzánk, hogy önkéntesként vegyen részt az eseményeken. És elmesélik azt, hogy azért szeretik a Télapóvárót, mert itt szabadok lehetnek, nem kell titkolniuk, hogy állami gondozottak, mint a valódi életben. Megtapasztalták – jobb hallgatni a tényt, hogy ők nevelőszülőkkel élnek, mert az emberek nem mindig kíméletesek.
Mivel ez nagyon nagy létszám, így kinőttük a város szinte összes befogadó termét. Most a Barátság Házában tartjuk majd, őszintén remélem, hogy lesz annyi pénzünk. Aminek nagyon örülök, hogy sok felajánlás érkezik hozzám. A gyerekek ugyanis egy bőrönddel, és némi pénzzel kerülnek ki a gondozásból, tehát semmijük sincs, ami egy háztartás létrehozásához szükséges lehet. Mesélek egy friss élményt. Felhívott egy 24 éves fiatalember, Józsi, és elújságolta, hogy a megtakarításából, és az életkezdési pénzecskéjéből sikerült vennie itt Fehérvár környékén egy régi parasztházat. Arra viszont már nem futotta, hogy bármit is beletegyen, se szék, se asztal, mindösszesen egy rossz ágy minden bútorzata, meg egy kidőlt-bedőlt szekrény, amibe a ruháit elrakhatta. Mit ad Isten, pár nap múlva kapok egy telefont, ismerősön keresztül hallotta egy házaspár, hogy rászoruló fiataloknak segítek, és ők szerették volna felajánlani egy teljes lakás berendezését. Csillártól az előszobafalig mindent: könyveket, poharakat, edényeket, függönyt, szerszámokat: ásót, gereblyét, kapát, fűrészt, de fütyülős tejforralót, ágyneműt és televíziót is. Józsi éppen akkor kubikolni volt Debrecenben – nagyon rendes, dolgos srác –, így telefonon hallotta tőlem a nagy hírt. Hétvégére lebeszéltük a találkozót, és megrendeltem egy teherautót. El sem akarta hinni, hogy ezt mind megkapja. Fülig ért a szája, nem győzte köszönni a segítséget. A felajánlók is látták, hogy jóravaló fiúhoz kerül az adományuk. Ilyen emberekért, és élményekért érdemes csinálni ezt a munkát. Végül kétszer fordult a teherautó, és most Józsi egy teljesen berendezett házikóval kezdheti az életét.
Szájról-szájra megy a hírünk: ebben az évben több mint tíz lakás berendezését ajánlották fel számunkra. Az egyesületnek van egy 17 m2-es raktárhelyisége, ahol nem fér el ennyi minden. Úgy oldjuk meg mégis, hogy egyrészt befutnak hozzám a fiataloktól az igények, másrészt jön a felajánlás. Megkérem a felajánlót, fotózza le azt, amit szeretne odaadni, majd ezt a fotót körbeküldöm, kinek van rá szüksége. Nagy probléma például, hogy üres albérletet vesznek ki a gyerekek: berendezzük, majd amikor el kell hagyniuk a helyet, és a következő albérlet bútorozott, akkor nincs hol tárolni a holmijukat, tehát kénytelenek mindent ott hagyni.
Nagy szükségünk van tartós élelmiszerekre, mert nagyon sok fiatal éhezik. Általában minimálbérből élnek: ebből fizetik az albérletet, a telefon feltöltést, a buszközlekedést. Kerékpárokat is gyűjtök, bár az utóbbi időben sok olyat kaptam, amit fel kellett újítani, ez több tízezer forint. De ezeket csak úgy adom át, hogy ha teljesen üzembiztosak, nehogy bajuk legyen, vagy megbüntessék őket a rozoga kerékpárok miatt. Mindig elmondom nekik azt is, hogy becsületesen éljenek, ne kerüljenek a rendőrség látóterébe. Próbálom tanítani őket arra, hogyan osszák be a pénzüket, de nem egyszerű… Gondoljunk csak bele, mennyi magyarázat kell saját gyerekünknek ahhoz, hogy megértse az öngondoskodás, a felelősség lényegét, ez náluk sincs másként.
Sajnos nagyon fáj a karom: már nem tudom elhozni az adományokat, vagy bepakolni a kocsiba, emelni, mindig meg kell kérnem valamelyik egyesületi tagot, hogy segítsen. Mégis pakolok, mert nagy szükségük van a konzervekre, bébiételekre… Hogy mire még? Sorolni sem tudom… Nagyon sok állami gondozottnak van már gyereke. Sokszor találom szembe magam olyan helyzettel, hogy 3-4 fok van, és ott áll a kismama egy szál hosszú ujjú pólóban… Keresek neki a raktárból kabátot, és adnék neki pl. száraztésztát, de azt válaszolja: „Köszönöm, nem kell”. Mert nincs fazeka vagy gáztűzhelye, ahol elkészíthetné! Akkor mit ettek addig? Elképzelni sem tudom! Ezért kezdtem el a fazekakat, és tésztaszűrőket gyűjteni. Meg palacsintasütőt, és lisztszitát. Ezeket nem én találom ki, hanem beszélgetés közben derül ki, mire volna igényük.
Nagyon fontos kérdés a fogamzásgátlás, mert sokszor nincs pénzük kiváltani a gyógyszert. Igyekeznek spórolni ezen is, „hátha megúszom”-ra játszva, de nem ússzák meg. Jó volna egy spirál-program, vagy óvszerek. Egy segítői hálózat, ami bekapcsolódna ebbe a munkába.
Hallgatom Ildikót, aki már arról mesél, miként próbál rábeszélni egy drogos, fogyatékos lányt a fogamzásgátlásra, vagy miként próbálja egyik helyről a másikba juttatni a szükséges tárgyakat. Pedig az ő élete is olyan, mint mindenki másé: küzdelmes. Nemrég meghalt a férje, s most egy keresetből, munka mellett végzi mindezt. Fáradhatatlanul jön, megy, tanácsot ad, igazgat. Szereti a gyerekeket. Igazi anyuka. Nem csak saját gyerekét szereti, hanem több száz másikat is.
Írta: Sohonyai Edit
