Kaptárba mindenki!
Nem kell messzire menni, hogy találkozzunk velük, elég a Jancsárkertbe kilátogatni szombaton, de a Karácsonyi vásáron is standard résztvevők. Szabadiék Sárkeresztesről hozzák a „bizalmi kaját” árulni. Hoznak mindenfélét, de főleg azt, ami éppen van. Mert a készlet véges. Műcuccot meg nem árulnak. Nem hígítanak, nem csalnak. Egyszerűen elkészítik, ráragasztják a zárjegyet, amivel biztosítékot is adnak, hogy bevizsgált termelő, minősített termék az övéké.
Vannak emberek, akik visszaadják az emberiségbe vetett hitem. Akik a környezetükben keresik a boldogulást, akik megtalálják még a természetet, használják, de nem kihasználják. Szabadiék mézet pergetnek. Hársot, repcét, akácot. Napraforgót. Selyemfűt. Medvehagymamézet. Bodzát.
De nem ezért látogattam meg őket, hanem mert kezembe akadt egy szórólap, és lám van még „kék óceán stratégia”, vagyis nem nagyon találkozni máshol az ő ötletükkel.
Kaptárház van az udvarukon, de olyan, amit belülről szemlélhetünk meg, figyelhetjük a méhek szorgos életét. Szemrevaló porta az övék, vizuális élmény. Az udvaron repkedő méhek pedig jelzik: itt az élet. És ha már élet, akkor ilyen. Be kell bújni kicsit a házba, telefont szigorúan kinn hagyni, lelazulni, elfeküdni a tönkölymatracon, és egyszerre érezni meg a kaptár, a méhek, a pempő illatát, az üvegen túl súrlófényben a mogyoróbokor vörös leveleinek a növését, a méhek mőbiusz táncában a zsongást. Be kell oda feküdni kicsit, csak nézni, hallani, érezni.
Meditálhatsz, alhatsz, mehetsz csak gyógyulni a kisházba, vagy csak kíváncsiságból. Jó lesz, hidd el.
És akkor azonnal meg akarod osztani az élményt a szeretteiddel, szeretnéd, ha ők is kipróbálnák, ha ők is megérezhetnék ugyanezt. Vagy mást, többet, hogy aztán nyári bodzás-mézes limonádé mellett legyen miről beszélgetni. Mert velük is jó, de egyedül lenni –még ha millió méh is vesz körül – néha még jobb.
(Írta: Hegedűs Ágota, fotó: Kondás Andrea)
Képek és videók
