Misztériumjáték
Egy különleges ember, aki tudja a titkot: hogyan lehet megérezni és a közönséggel megéreztetni a kimondhatatlant, varázslattal átszőni a hétköznapokat. Drahos Béla Liszt-díjas fuvolaművésszel beszélgettem.
- Mit tekint hivatásának?
- Nálam ez összetett dolog. Elsősorban fuvolaművésznek tartom magam. Aztán hivatásomnak tekintem a tanítást, közép- és egyetemi szinten egyaránt. A sok évtizedes tapasztalat, amit zenekari muzsikusként szereztem, reményeim szerint karmesteri pályámban kamatozik majd: számomra így teljes az élet.
- Kiteljesedett embernek tartja önmagát?
- Szerencsésnek mondhatom magam fuvolaművészként, mert megadatott, hogy nagy nemzetközi lemezcégeknek felvettem szinte mindent, amit fuvolára írtak. Karmesterként is remekműveket valósíthattam meg: Mozart, Beethoven, Haydn műveit. Mindig is nagy terveim voltak és vannak is: ha csak számításba vesszük, hogy vezetésemmel a fehérvári zenekar az eltelt évek alatt milyen pályát futott be… Munkánk elismerése volt, hogy a Művészetek Palotája meghívta az Alba Regia Szimfonikus Zenekart bérletes előadásába. Ezt művészileg sikertörténetnek tartom. A zenekar többnyire székesfehérvári művésztanárokból áll, akik munkájuk mellett gyakorolnak. Büszkék vagyunk, hogy Magyarország legrettegettebbnek tartott kritikusa, Fáy Miklós is elismerően nyilatkozott, miután meghallgatta előadásunkban Kodály Zoltán Székely fonó c. daljátékát. Nagyon fontos, hogy a tanítványok lássák a zenekar munkáját és sikereit, mert ez az élmény később talán az ő életpályájuk indulásában is szerepet játszhat.
- Honnan származik a zene iránti affinitása?
- Muzsikus nem volt a családban, szüleim templomi kórusban énekeltek. Négyen vagyunk testvérek, s természetes volt, hogy engem is vittek a templomba. Látták rajtam, hogy zenehallgatás közben jár kezem, lábam. Később zongorázni, majd fuvolázni tanultam. 6 évesen csodagyereknek számítottam… Soha nem kellett biztatni, hogy gyakoroljak. Ma is, akár hajnalban is felkelek, mert folyton azon töprengek, egy darabot hogyan lehetne szebben, jobban előadni… s fontos, hogy egy-egy hirtelen támadó ötletet kigyakoroljak. Kicsit olyan ez, mint a kábítószer: aki rákap a zenélés ízére, annak számára nincs menekvés. Hiszem, hogy azt a fantasztikus, emelkedett érzést, amit a zene okoz bennem, át tudom adni a másik embernek, hogy ő is érezze, amit én: a zenétől egész napját boldogság és értelem tölti el. Ezt a katarzist nem csak előadás során, hanem egy egyszerű próba, vagy zenei óra alatt is át lehet élni. Boldog vagyok, amikor a tanítványaim szinte lebegve mennek el az óráról.
- Egyrészt a tudatosságról beszél, amikor a témák kigyakorlását említi, másrészt azonban ennek a katarzisnak az átéléséhez önfeledtség kell. Hogyan lehet a kettőt összeegyeztetni?
- Hittel. Az enyém a tudatosság, de az emelkedettség már felülről jön, ajándék. Kegyelmi állapot. Az erre való fogékonyságot vagy kapja valaki, születési adottságként vagy nincs meg benne, mert nem lehet tanulni. Meg tudom mutatni a tanítványnak, miként alkalmazza a műfogásokat, de ebbe a kegyelmi állapotba neki kell eljutnia, a hogyanra neki kell rájönnie. És éppen ez a „valami” a különbség a művész és a jó szakember között. Szerencsére sok művészt tudtam kinevelni a tanítványaim közül, és sokukkal a mai napig tartom a kapcsolatot. Hiszek a zene hatására végbemenő csodában. Így van ez a zenekarral is. Nehéz feladatokat vállalunk el; mikor a zenészeknek a tervet elmondom, sokszor azt mondják: ”Ezt mi nem tudjuk véghez vinni!”- és még olyan nem volt, hogy ne csináltuk volna meg. A zenészt szinte önkívületi állapotba kell hozni. Aztán végül mindannyian - nézők és muzsikusok - benne ülünk abban a különös erőben, ami rajtunk keresztül hat, s az együtt zenélés innentől kezdve már misztérium.
