Leonardo lekvárja (majdnem) húszéves
Balkáni lakodalmas jazzrockot az életben nem játszottak, csak valamelyikük ezt nyögte be az unalomig ismételt kérdésre, miszerint hova lehetne bekategorizálni a stílusukat. Így van, nagyjából sehová. Parttalan szövegek (Laci a mosodában) és tohuvabovuba átcsapó melankolikus dallamok. Két akkordos nóták és kidolgozott, slágerszerű szerzemények. Folyamatosan fluktuálódó tagság versus kemény mag. Egy komolytalannak látszó laza zenei társulás, amely húsz éven át nem határozta meg Fehérvár zenei életét, noha a hatalmas lehetőség mindvégig ott volt bennük. A Leonardo Jam viszont köszöni, lassan két évtized után is jól megvan úgy, ahogy – ezt mutatják meg egy jubileuminak kikiáltott koncerten március 30-án. Illetve majdnem-jubileumin, mert a kerek évforduló majd csak jövőre lesz…
Hogy a helyi sajtó mennyire nem tudott mit kezdeni a Leonardo Jam zenekarral, azt nagyjából megmutatja, hogy az internetes keresés médiamegjelenésekre gyakorlatilag ezt a két mondatot adja ki: „A Leonardo Jam zenekar története jó pár évre nyúlik vissza. Az együttes stílusában uralkodó lett Fehérváron, aminek az oka az is lehet, hogy csak ők játszanak „Balkáni- lakodalmas- jazzrockot” városunkban.” Hahaha.
A Pinke Miklós festőművész-tanár alapította zenekar mindig is jól megvolt azzal, hogy egy szűk baráti körön kívül nagyjából senki sem tud a létezésükről. Különösebb önmarketingről, vagy menedzselésről sosem lehetett beszélni velük kapcsolatban, viszont igen szórakoztató tudott lenni, ahogy itt-ott elhintették, hogy hány nemhivatalos lemezt adtak ki eddig (jelentkezzen, akinek van otthon!). A kevés szerencsések egy szintén nem hivatalos zenekari bandcamp oldalon meghallgathatnak három feltöltött régi nótát, és van kábé ugyanennyi Youtube találat és négy fotó. Ennyi. A Leonardo Jam valójában egy teljesen megfoghatatlan helyi hangzó legenda, amire időről-időre, alkalmilag ráröppen a koncertszerető közönség, egy este erejéig és együtt dudorássza velük, hogy méh-méh-anyaméh, például. Viszont cserébe a Leonardonak mindig nagyon klassz plakátjai voltak. A Facebook-on kerek 142 ember kedveli őket.
A kezdetben csak felnőtt férfiak alkotta zenekar – hihetetlen, de a székesfehérvári művészettörténet (sic!) meghatározó zenekarának is nevezték őket – mégis működött, már az indulástól. Ezt a snájdig pofátlanságot, ennyi lazaságot mégsem lehet büntetlenül átvinni a valami másra áhítozó közönségen, gondolnánk, most akkor vagy van ez a zenekar, vagy nincs, dönteni kéne. És a Leonardo Jam nem döntött, csak zenélt tovább, nemhivatalosan. Olyannyira rácáfoltak a „helyi meghatározó zenekar” titulusra, hogy volt, mikor évente nagyjából csak egy koncertet adtak és ha tíz embert megkérdeztek a városban, nyolcnak biztosan nem fog fogalma róla, kik is ők. És a dolog továbbra is működött! Az a 30-40 ember, aki jól érezte magát abban a közegben, ahol se origo, se cél nincs, mindig ott volt a koncerteken. Ők valahogy megérezték, hogy ezek a srácok magasról leejtik, hogy legközelebb is meg kéne kínálni a közönséget, meg hogy az ismertséggel kötelezettségek járnak. Hogy a LJ nem akar semmi mást, csak kiállni a – nem, még színpad sem kell, csak legyen 50 méteren belül egy konnektor, ahova bedughatják a cuccaikat – és belecsapni a villanyos gitárba, meg a dobba. Nem akarnak mást csak eljátszani, amit el akarnak játszani – és ennyi.
Azok a sajtónak szóló szövegek, miszerint a Leonardo Jam saját dalokat játszik, rockzenekari felállásban, de nem úgy, meg hogy készítettek titkos koncertfelvételt is, demót, próbatermi felvételeket, de a legjobban mégiscsak koncertezni szeretnek – nos ezek persze lendítenek valamit a legendán. A zenekar tagjai valószínűleg jót kuncognak ezen, aztán elnyomnak még a harmadik emeleti próbateremben két nótát. Vagy hármat. Nem a mennyiség a lényeg. Valahogy mégis elérték, hogy ha koncert van, akkor odafigyeljenek rájuk és még táncoljon is a nép.
A vicc mindeközben az, hogy bár mindenkinek van polgári foglalkozása, kis kepesztéssel tényleg lehetett volna a LJ egy komoly, majdhogynem profi zenekar. Hiszen a zenészek egészen jól zenélnek benne, sőt. Ráadásul húsz év mégiscsak húsz év, ennyi idő után már magától megszólal némelyik dal. De akkor hova tűnt volna a spontaneitás édes zamata?
A felnőtt férfi zenekarság egy idő után monotonná vált, tehát a zenekar az utóbbi időkben három énekesnőt már elfogyasztott, mostanában a negyedikkel dolgoznak, így 2019-ben a felállás: Boka Noémi (ének), Fodor Papp Zoltán (ének, gitár), Falvay Miklós (ének,gitár), Kapi Zsófia (harsona), Kristóf Tamás (basszusgitár), Szántó Ferenc (dob), VJ: Pinke Miklós.
A Leonardo Jamet mindezek után mondhatnánk Székesfehérvár legtalányosabb zenekarának – minimum. Most pedig március 30-án este nyolcra összetrombitálták a zenekar összes eddigi tagjait a Szabadművelődés házába - minden életkorból és nemből - és jubileumi koncertet adnak az elmúlt szép évek emlékére. (Közben persze rájöttek, hogy a húszéves évforduló csak jövőre lesz, de már nincs visszaút.) Semmi naptármódszer, semmi kötöttség, csak a színtiszta LJ-hangulat. Valószínűleg ennyi a titok.
