Muffin - Katával, avagy miként lesz egy okos kölyökből segítség
Gyermekkorom egyik kedvenc regénye Sheila Hocken: Emma meg én c. könyve volt. Sheila Hocken saját történetét írta meg: Emma az ő csokoládébarna labradorja, vakvezető kutyája volt. A történet egészen Sheila gyógyulásáig vezetett. Olvasás közben vele együtt élhettem át, milyen volt a pillanat, amikor a műtét után először észlelt színeket. Milyen volt életében először látnia saját férjét vagy megnéznie hű társát, Emmát. Mesélt a pillanatról is, amikor Emma felfogta, hogy a gazdája LÁT. Szokása szerint egy este éppen a cica tányérjából próbálta elcsenni a vacsorát, amikor Sheila döbbenten rászólt: „Na, de Emma!” A kutya pedig felnézett rá, és megértette, hogy lebukott. Meglátták! Ez a változás a viselkedésében is megjelent: a felelősségteljes Emma „szabadságolta” magát, és olyan lett, mint minden boldog házikedvenc, aki szaglászik a parkban és néha húzza a pórázát.
Olyan mélyen belém ivódott a történetük, hogy azóta számon tartom a vakvezető kutyákat. A minap szembe jött velem egy a Budai út- Prohászka út kereszteződésében: egy fiatal nőt vezetett. A gazdi tempósan lépdelt, és egy barátnőjével beszélgetett, olyan természetesen, mint bármelyik fiatal nő az utcán. És mellette haladt szabadságának titka: a sárga kutya, aki olyan felelősségteljesen szolgált (megállt a járda szélén, figyelte a rendőrlámpát, aztán elindult, megállt a járda szélén ismét fellépésnél, miközben nem nézett se jobbra, se balra, csak koncentrált), hogy egy pillanatra könnyes lett a szemem. Az a jelző jutott eszembe, hogy „serény”. Tudom, nem divatos kifejezés, de számomra benne van a szerénység és a munka iránti teljes odaadás. Vajon hányan dolgozunk így?
- Ha egy átlagember meglát egy látássérültet, nehezen kezdeményez, még akkor is, ha szívesen segítene – meséli Rózsa Katalin, a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége önkéntese. – Inkább elkerülik a helyzetet. De ha a kutya felveszi vele a szemkontaktust, és még a farkát is csóválni kezdi, akkor nagy százalékban létrejön a kapcsolódás.
- És nálad hogyan jött létre ez…?
- A férjem Csehországban dolgozott, és az egyik kollégájánál látott egy kiskutyát, speciális hámban. Rákérdezett, a munkatársa pedig elmagyarázta, hogy önkéntes munkát végez, kölyöknevelőként. Vagyis alapkiképzi a jövendőbeli vakvezető kutyát 2 hónapos korától egy évesig, majd leadja a kiképző központnak, ahol tényleges vakvezetőt nevelnek belőle. A férjemnek megtetszett ez a lehetőség, jelentkeztünk a MVGYOSZ-nál, s így került hozzánk egy kölyök, Katie. Szerencsénkre ő tenyészszukának minősül, így nálunk maradhat, csak az ellések, és az az utáni rövid időszak idejére kerül vissza a Központba. Kölyöknevelőnek lenni hálás feladat, de nem mindig könnyű: 1 évig veled van egy kiskutya, tanítgatod, ha beteg aggódsz érte, az életed részévé válik, de ha eljön az idő, akkor át kell őt adni, hogy beteljesítse a küldetését. Ez olyan, mintha kicsippentenél egy darabot a szívedből, és odaadnád másnak… Egy éves korban kerülnek a MVGYOSZ telepre, ahol fél év kiképzői munka után vakvezető kutya válik belőlük. Erről Lilike története jut eszembe. Őt a Magyarországon is működő börtönprogram keretében nevelte egy éves koráig egy fiatal elítélt. A kutya a börtönből került a MVGYOSZ csepeli telepére, hogy aztán – fél év után -, egy olyan gyengénlátó hölgyhöz kerülhessen, akinek felső végtaghiánya is van. Az átadó ünnepséget nagyon szépen megszervezték, műsorral, sajtójelenléttel. Átadták a kutyát, Lilike szépen odaállt a hölgy mellé, aki boldog volt, és ekkor a kutya meglátta azt a srácot, aki felnevelte őt. Lili csóválta a farkát, úgy örvendezett. A fiú pedig elsírta magát, amikor megsimogatta, de sírt mindenki más is, amikor ezt a jelenetet látta, mert az, hogy mit jelentett ennek a srácnak a kutya nevelése abban az egy évben, az benne volt minden mozdulatában. Egyébként Lili volt nálunk is, így megtapasztaltuk, hogy a MVGYOSZ kiképzőivel együtt nagyon jó munkát végeztek: mikor a férjem elvitte sétálni a közeli mezőre, a kutya még neki is minden buckánál megállt, hogy jelezze a veszélyt, nehogy elessen benne.
- Hogy került hozzátok Lili?
- Karácsonyi szüneten volt nálunk, ugyan úgy, mint most Muffin – mutat Kata a mellette fekvő sárga labradorra – A kutyakiképzők maximális fordulatszámon dolgozó, elhivatott emberek. De nekik is szükséges néhanapján pihenni, és nem mindenki viheti haza a csepeli telepről a gondozottját, mert pl. panelban lakik, vagy saját kutyája is van. Ilyenkor a kölyöknevelő önkéntesekhez kerülnek vissza a kutyák, - így próbálunk segíteni nekik. Muffin egyébként a mi Katie kutyánk kölyke, s éppen a kiképzési idejét tölti a telepen.
- Milyen vakvezető kutyás tapasztalataid vannak?
- Egyszer egy rendezvényen beálltam én is egy ilyen kutyához „taxizni”. Bekötötték a szemem, és kipróbálhattam, milyen az, amikor egy kutya vezet. Valószínűleg én lehettem neki a sokadik jelentkező, akit kötelességtudatból azért vezetett… egészen egy közeli padig. Ott aztán megállt, és jelzett, hogy ide most már leülhetek - neveti el magát Kata. - Egyébként Fehérvárral kapcsolatban nagyon jó tapasztalataim vannak. Mivel Muffin kiképzése még folyik, így elvittem egy kicsit gyakorolni. Feltettem egy fekete napszemüveget, felcsatoltam rá az MVGYOSZ emblémával ellátott hámot, és elmentünk a Bankba. Örültem, hogy a buszsofőr szó nélkül felengedett minket a buszra. Hogy senki nem simogatta meg az engedélyem nélkül menet közben a kutyát (azért nem szabad, mert kizökkenti a munkájából), hanem kedvesek, és segítőkészek voltak az emberek. Tudom, hogy a városban komoly nevelő munka folyik az iskolákban, pl. esélyegyenlőségi napok során, amikor bemutatókon ismerkedhetnek meg a gyerekek a különféle hátrányokkal. Egy ilyen séta után átmelegedik a szívem, mert látom, hogy van értelme beszélni erről...
Update:
A mai napon sikeres Közlekedésbiztonsági vizsgát tett Kass Sándorné Györgyike és Muffin vakvezető kutya. Gratulálunk a párosnak!
