Pszicho és dráma a képtárban!
Vajon mi történhet egy kiállítóhelyen, ami annyira drámai, hogy már a pszichológia határmezsgyéjén jár? A Deák képtárbeli esemény meghívóját látva szerintem legalább fél centit szaladt felfelé a szemöldököm…
Az előzményekhez tartozik, hogy a képtár nemrég nyílt, Schaár Erzsébet életművét feldolgozó, karakteres, Művek az emeletről című összeállítását éppen néhány napja néztem meg. Tetszett. Ehhez képest lettem kíváncsi, milyen új nézőpontot tud még nyújtani egy ilyen, a kiállításhoz rendezett esemény? Sőt, sorozat, mert a Történetek székekkel címmel ellátott, ezúttal felnőtteknek szánt múzeumpedagógiai foglalkozás-sorozat április 4-től hat héten át zajlik majd. Az alkalmak egymásra épülnek, a sorozat ingyenes, s ha valaki most mégis bekapcsolódna, az sem tilos - csak előzetes regisztrációt kérnek a szervezők. Áprilisban még 11-én, 18-án, 25-én, majd május 2-án, szerdánként 17--19 óráig tartanak a találkozók.
Szóval, az első alkalomra közel tucatnyian gyűltünk össze a képtár első, gyönyörűen kifestett, baglyos termében, és izgatottan méregettük egymást – sok nő és egy férfi. Röpke bemutatkozással azt is megfogalmaztuk, ki miért van ott, mit várt az egésztől. Javarészt hasonszőrű érdeklődési körrel érkeztünk: megtapasztalni a művészet és a drámapedagógia izgalmas keveredéséből születő „valamit”. Van köztünk médiamunkás, tanár, pszichológus, lemezlovas, múzeumi munkatárs, ügyintéző és nyugdíjas is – ami közös: a képzőművészet, az átvitt értelmű fogalmak és az együttgondolkodás tisztelete. A sorozat az időszaki kiállítás egy kiemelt műve köré szerveződik: Schaár Erzsébet "Székek" (1967–1972) című kompozíciója egy párkapcsolat kezdetét, alakulását, fontosabb momentumait meséli el 13 szoborral.
Mintha Bergman "Jelenetek egy házasságból" című filmjét látnánk székekre komponálva, fogalmazták meg a drámaalkalmak ötletgazdái. Mert ezek a különös, már-már emberi tulajdonságokkal felruházott székek mély titkok tudói. A következő hetekben tehát arra teszünk majd kísérletet, hogy ezt a 13 stációt visszafejtsük, és pszichodramatikus módszerekkel megalkossuk saját, közös történeteinket.
Foglalkozás-vezetőnk, Helga kapásból olyasmit kér, amit egy hosszú munkanapot követő képtári eseményen nagyjából a háta közepére kíván az ember. A térben kell elhelyezkednünk, mozognunk, bemelegednünk, fizikai interakciókba lépnünk. Az ember e ponton tapasztalja meg, mennyire nem is könnyű ez, hiszen az utcán is arra teszünk kísérletet általában, hogy minél jobban kikerülhessünk másokat. Itt pedig megérinteni, mozgásában utánozni kell a másikat. Szerencsére hamar belejövünk, s az analógiákra épülő további játékok már nem idegenek. Immár lelkesebben keresünk szürke, lila, szögletes, sima, vagy egyéb tulajdonságokkal rendelkező tárgyakat a térben. Ha már a tér: a padlóra fekve még a különböző látószögeket is variáljuk – bár ha valaki most toppanna be az utcáról, valószínűleg kikerekedett szemmel nézné, ahogy tizenkét nyugodt ember fekszik a képtár parkettáján…
Majd nekiindulunk a Schaár-életmű kibogozásának: műveket választunk ki, hogy azokat az első benyomások, érzések alapján rendezzük el a saját értékrendünkben. Döbbenetes megtapasztalni az azonosságokat és különbségeket: ami egyikünknek magát a börtönt jelképezi, az a másiknak maga a felszabadultság. Az érzelmek széles spektrumát fogalmazzuk meg akár a legegyszerűbbnek tűnő Schaár-bronzfigura kapcsán is. Alkotójukkal kapcsolatban gyakorta előkerülnek a magány, egyedüllét, befelé fordulás fogalmai – holott a kiállított alkotásokhoz kapcsolt szöveges információkból tudjuk, tudott ő igen társasági ember is lenni, ha akart. Vannak, akinek üvegművei mondanak különösen sokat, másoknak a lapos arcú, mozdulatlan, lehunyt szemű, életnagyságú nőalakjai.
Elgondolkodtató, ugyanakkor igazán kifelé megnyitó élmény volt az első alkalom, kecsegtető a folytatást tekintve. Április 11-én megint találkozunk, hogy felfejtsük, mitől volt olyan izgalmas művész Schaár Erzsébet, s hogyan gondoskodott arról, hogy az utókor mindig emlékezzen rá.
