Éva nénit az első osztálya búcsúztatta az utolsó munkanapján
Vannak azok a kis egyentarisznyák, amikbe az iskola földjéből rejtenek egy félmaréknyit. És vannak a szekrény tetején megszáradt virágcsokrok. Van rengeteg fotónk azokból az időkből. De amit igazán magunkkal viszünk majd abból a néhány évből, azok az érzésekkel átitatott események. Mint amilyen néhány napja a fehérvári Táncsics iskolában történt, ahol egy nyugdíjba vonuló tanárnőt az utolsó munkanapján a legelső osztálya köszöntött fel. Sírós-nevetős-egymásba borulós délelőtt volt ez, felejthetetlen.
Fehér blúz, sötét szoknya, vagy nadrág. Az egykori piros nyakkendőknek persze már rég nyoma veszett, de szerencsére még árulják ezt a lehetetlen vörös műszálat. Hm, hogyan is kötöttük meg: jobbról balra, vagy fordítva? És a hófehér térdzoknik – most megint előkerültek, na, nem az otthoni fiókból, régóta nem hordanak ilyet a felnőttek. Most mégis mindenki viseli. Szóval sötétkék szoknyák, hófehér térdzoknik, úttörőnyakkendők. Üdítők rendben vannak? Pogácsa, süti a helyén? Ki tudja, hányadszor, gyorsan átveszik a menetrendet megint: ki indítja a zenét, ki mondja a verset, ki adja át a virágot, mikor jön az alkoholmentes pezsgő. Mint az egykori gyerekek, ki-kilesnek a folyosóra, miért késik, mikor jön már. Pszt, most jött be az iskola kapuján! Halk duruzsolás tölti be a termet, kézzelfogható izgalom. Mit fog szólni ehhez az egészhez az ünnepelt? Vajon örülni fog? Boldog lesz?
Hozleiterné Vrestyák Éva belép az osztályterem ajtaján, oldalán a férjével, háttérben a gyerekeivel, közben harsog a Mint a mókus fenn a fán és az egyébként mosolygós tanárnő azonnal elkezd sírni.
Míg eljut a katedráig, innen is, onnan is simogatás éri, ölelések. Folynak a könnyei. Jesszusom, nem vagytok ti normálisak, nézi az osztályát és tényleg örül. Nézi az arcokat sorra. Nincs már száraz szem a helyiségben.
Mindenki áll és mondják a nevüket sorra. Valaki jelent, ahogy a hetvenes évek végén, tanárnőnek tisztelettel jelentem, az osztály létszáma… Nos igen, az osztály létszáma. Van, akit áramütés ért, egészen fiatalon, munka közben – ő volt az első halottjuk. Van, aki balesetben, ketten pedig súlyos betegségben, valamennyien fiúk, későbbi férfiak. Halljuk a neveket, az egykori osztálytársak lehajtott fejjel tisztelegnek az „igazoltan” hiányzók emléke előtt. Már több évtizednyi felnőttség van a mai ötvenesek mögött, s az évek bizony meg tudnak tizedelni – igen, ilyen a kései baby boomerek korosztálya ma.
Vers is van, de amúgy kötetlen az egész, kevés protokollal, inkább családias a hangulat. Sok ölelés, sok szorongatás. A pici tanárnőt hatalmas karok fogják át, ő az égre nevet, boldog. A pianínón a zsebkendőtartó lassan kiürül.
- Pedig hogy gyűlöltük! Nehéz elhinni, ugye? Hogy miért utáltuk? Hatodikban kaptuk, a korábbi felsős tanárunk után, akit nagyon szerettünk. Magas volt a mérce, senki se hitte, hogy a főiskoláról frissen jött, kezdő tanárnő majd megváltja a világot, meg minket. Keményen kellett küzdenie, mert két évig ellenálltunk. De nem adta fel.
- Tényleg így volt – mondja a Éva. - Amit lehetett, elkövettek, két teljes éven át nem akartak elfogadni. De én gyerekkoromtól tanár akartam lenni. Nem tanító, hanem tanárnő, és nagyobb gyerekeket akartam tanítani. Mégpedig azért, mert ebben láttam a legtöbb értelmet és nagyon szerettem a gyerekeket mindig is. Nagy boldogság volt, mikor felvettek ide a Táncsics Iskolába.
Matek-kémia szakra készült amúgy, de kémiából nem kapta meg azt a jegyet a Telekiben, a harmadik év végén, amivel eredményesen vehette volna az akadályt. Viszont fizikából egy tanára korrepetálta és felkészítette, így a matematika mellett ezt választotta és tanította négy évtizeden át. És eltelt az a negyven év. 1978-ban kezdett és végig osztályfőnök volt ezalatt. Egyszer majdnem máshogy alakult, de csak majdnem.
- Általában az a szokás, hogy aki végigvisz négy évet osztályfőnökként a felső tagozaton, az kap egy év osztályfőnökmentességet, pihenőül és csak a szaktárgyait tartja meg. Akkor én is úgy készültem, aztán augusztus 27-én szólt az akkori igazgatóm, hogy mégis osztályfőnök leszek.
Az 1978-ban hatodikos, majd 80-ban elballagó nyolcadik bé utálata rég a múlté. Két-háromévente találkoznak és Éva néni mindig ott van. De a legtöbbet erre a meglepetéspartira készültek, hiszen az ország minden részéből és külföldről kellett összetrombitálni hozzá az embereket. És megtartani a meglepetést – amiből majdnem nem lett semmi, mert közben kiderült: az egykori osztályfőnök aznap délelőtt Pest megyébe utazik majd temetésre. Úgyhogy el kellett mondani, mi készül pénteken, de a Mint a mókusról, a nyakkendőkről, meg a versről persze hallgattak.
Az ünnepség végén nyurga kamaszok dugják be a fejüket az ajtón. „Éva néni? Éva néni, tessék elképzelni, a hatos tételt húztam és tudtam mindent, szerintem jól sikerült, nem is izgultam, de majd meglátjuk...” A malomkeréknyi virágcsokor a pianínóra kerül, a felszabadult karoknak hála mindenki kap egy ölelést, jól van, kisfiam, büszke vagyok rád.
A tanárnő belépéskor azt mondta, az utolsó munkanapja után pihenni fog majd.
- De most előbb osztálykirándulásra megyünk, néhány kolléga és két osztálynyi gyerek, az egyik a mostani, az utolsó nyolcadik bém. Néha lángost sütök a gyerkőceimnek. Ennyi gyerkőcnek elég sokat kell sütni, meg persze előtte dagasztani, szaggatni, de ezt én egyáltalán nem bánom.
Képek és videók
