„Tiszteletbeli” fehérvári
Hangok, fények, illatok – van, ami soha nem változik
Fehérvár nekem mindig is az életem része volt, bár egy percet sem éltem itt. Középiskolás éveim alatt kezdtem igazán kötődni a városhoz.
Már gyerekként is ismertem, jártam is sok helyen, de nem töltöttem egyszerre több időt a városban. Negyedikes kisiskolásként a Bory-várba kirándultunk, bár keveset tudtunk felfogni annak értékéből, de az építészeti csoda, a gyönyörű épület már akkor is elvarázsolt. Rendszeresen sétáltam a Fő utcán, amire, ha most gondolok, talán nem véletlenül jut eszembe egy dallam a Blahalouisianatól (Ugye tudod, melyik az? :)) De szaladgáltam a Zichy ligetben is, amikor leszálltunk a móri buszról az anyukámmal, és annak, hogy soha el nem múló szerelmet kezdtem táplálni a színház iránt, a Vörösmarty Színház és a Diótörő és Egérkirály az oka.
„Tiszteletbeli” fehérvárinak szavaztak meg annak idején a gimnáziumi osztálytársaim, amit én akkor is túlzásnak éreztem. Több okból is gondolták ezt, de talán azért neveztek el így, mert mindig is szeretettel beszéltem a városról, tiszteltem ugyanúgy, mint Mórt, az otthonomat, szülővárosomat. Szerettem itt lenni, ide járni. Második otthonom volt öt évig. Itt lettem kisgyerekből szinte felnőtt – gólyabál, nyelvvizsgák, iskolai királyválasztások, szalagavató, ballagás. Versenyek, nevetések, tini korszak a tóparttól nem messze, a Kodolányi János Gimnáziumban. Meghatározó lett az életemben, de ez az időszak talán mindenkinek az.
Minden nap ugyanazon az útvonalon sétáltam. Tavasszal a platánok árnyéka, télen pedig a platánokon károgó varjak alatt haladtam a csodás Rózsaligettel szembeni szeretett középiskolámba. Ott róttuk a köröket testnevelésórán, kitikkadva a Csitáry-kútból ittunk frissítőt – bocsánat, de azóta sem szeretem a savanyúvizet. A csobogása, a körülötte lévő harangjáték és a nyári rózsák illata viszont mindig nosztalgiával tölt el.
Emlékek rohannak meg reggelente, hisz évekkel később újra erre járok minden nap, csak ezúttal dolgozni. Itt leszek télen és nyáron. Felnézek az egykori iskolámra, meglátom az igazgatónő szőke haját az ablakban, aki az én időmben még csak helyettes volt. Felismerem a volt kémiatanárnőm autóját, belátok egy-két terembe, amelyek kissé megváltoztak: égősorok, falfestések, vidám színek köszönnek rám. Eszembe jut az első alkalom, mikor beléptem a régi bejárat küszöbén, még a nyílt napon. A nagypapám hozott el minket akkor, aki egyből lekezelt a portás bácsival – mint kiderült, régen együtt dolgoztak a bányában.
A múlt héten, amikor egyik reggel elindultam a buszról, újra láttam azt a bácsit, akit 10 éve is. Futott a melegítőjében, súlyzókkal a kezében.
Mert van, ami nem változik…
Ezek az érzések a mai napig melegséggel töltenek el. Egyszer pedig talán nem csak tiszteletbeli fehérvári leszek…
Gruber Nóra
