„Abba tudok beleállni, amit már én is megéltem”
Egy csésze kávé Váradi Eszter Sára színésznővel
A fővárosi dugóból kikeveredve suhan be a fehérvári Fő utcai cukrászdába, lesülve, kisimulva, mosolygósan. Aztán az interjú egy pontján komoly urakból álló legénybúcsús társaság érkezik és megkérnek minket, írjuk alá az ötvenes, éppen egy tréfás kihívást teljesítő vőlegény pólóját. A színésznő enged a kérésnek, a rajongó boldog, függöny le… Váradi Eszter Sára, a Vörösmarty Színház színművésze sok-sok szereppel és több rendezéssel a háta mögött is megközelíthető, humoros, közvetlen jelenség, így évadról, pandémiáról, tanulásról és az időről is őszintén tudtunk beszélgetni. 
Kép forrása: www.vorosmartyszinhaz.hu
-Milyen volt a nyarad? Mindent szépen elterveztél az elején?
-Régen nagyon tervezős voltam, de tényleg, kínosan. (Nevet.) Nem csak azt terveztem el, hol lesz a gyerek a nyári szünet tíz hete alatt, de azt is, hova megy majd egyetemre. Az utóbbi években sokat változtam, ma már sok dolgot elengedek. Ebben az utóbbi időszak is nagy tanítóm volt: míg korábban inkább arra voltam hajlamos, hogy ne a jelenben éljek, a pandémiás bezárkózás nekünk családi szempontból idilli volt. Együtt voltunk, töltekeztünk, olvastunk, közös Marvel-kihívást rendeztünk, paradicsomot termesztettünk, én még barkácsoltam is…Elcsendesedtem kicsit végre. Előtte örökké rohantam, örökké szétszórt voltam – ez az időszak arra is jó volt, hogy észrevegyem, nem kell feltétlenül minden pillanatban szétszakadni.
-Tíz éve megy a Bor, mámor, szerelem előadásotok az ebben állandó partnereddel, Keller Jánossal. Egy évtized sokaknak házasságból is sok, pedig az nem minden este egyforma. Hogy nem tudtátok ezt megunni?
-Egynyári felkérésnek indult, de annyira jól sikerült, hogy a következő nyáron megint játszottuk, aztán a következőn is, aztán más színházak is megvették…Valahogy mindig előkerül, pedig néha már most is gondolkodunk rajta, hogy nekünk, ebben az életkorban ez még jól áll-e? Hogy a darab beli szerelmi civódás hihető még? De igény van rá és szeretik a nézők, így mi is nagyon szívesen csináljuk. Kifejezetten jó látni, hogy egyre több fiatal jön az előadásokra.
-Ha már a kort említetted, rólad egyáltalán nem lehet ilyen információkat megtudni, a rólad szóló Wikipedia oldal sem említi a születési dátumodat. Hogy állsz az idővel, mennyire fontos neked?
-Fontos. Abból a szempontból mindenképpen, hogy az ember hiteles tudjon lenni.
-Nem csak smink kérdése és a hozzáállásé?
-Nem. Fiatal koromban, mikor szóba került, hogy valakinek egy bizonyos szerep már nem való, nagyon nem értettem. Miért ne lenne való? Mindent el lehet játszani! De az a helyzet, hogy a szívünk egy idő után már nem ugyanúgy fiatal. Az embert nem ugyanaz foglalkoztatja 25 évesen és 45 évesen, mert máshol tart. Én abba tudok beleállni, amit már megéltem. Az viszont nagyon jó lenne, ha a mostani fejemmel úgy 10-15 évnyit vissza lehetne pörgetni az időben, vagy legalább nyomni most egy stop gombot. Ennek nagyon tudnék örülni.
-Pedig szép színésznők – főleg az ikszedik ikszek után – szoktak félni például attól, milyen lesz az első anyaszerep. Te nem?
Kép forrása: teleelettel.hu
-Szerencsém van, mert amellett, hogy az operettirodalom összes nagyszájú, cserfes szerepét játszhattam, mellette megvoltak a másmilyen feladatok is, például a koromat akkor éppen meghaladó Piaf is. Engem sokszor még most is az operettel azonosítanak, holott ezernyi más dolgot is csinálok. Egy vak és süket öregasszonyt például bármikor boldogan bevállalok a színpadon.
-Ha mondjuk a reformkorban élnénk, biztosan ellopnák a cipődet a férfiak és pezsgőt innának belőle, miután kifogták a kocsidból a lovakat, hogy maguk húzzanak el az operettszínházig. Létezik manapság még rajongás?
-A mai világban a rajongás tárgya nem mindig az értékes. Kártékonynak tartom, hogy manapság mindenféle produktum nélkül is lehet valaki sztár, vagy jobban mondva celeb – ebből a kultuszból szerintem nem is tudunk egyelőre kimozdulni. Befolyásolhatóak és így sajnos kiszolgáltatottak is lettünk. Jó lenne felrázni az embereket és azt mondani: egy picit magadra figyelj!
-Nemrég diplomáztál mentálhigiénés szakemberként. Ti rengeteg szerepet, szöveget tanultok meg, eredetileg tanári diplomád is van, miért volt fontos számodra a még több tanulás?
-Mert mindig félek tőle, hogy ha nem használom a tanulási képességemet, akkor berozsdásodik. De prózai okai is vannak: a kollégáktól is kedvet kaptam, meg a saját szociális érzékenységem is erre felé vitt. Így jött szembe ez a képzés, amivel a tanári diplomámat is tudtam hasznosítani, mert arra épül. Elkezdtem, közben jött a pandémia. És látod, nincsenek véletlenek: a lezárások időszakában engem tulajdonképpen mentálisan ez segített a legjobban. A család mellett gyakorlatilag a vizsgaidőszakokra készülődés tartott egyben. Egyébként igen erős párhuzamot látok a színészet és a mentálhigiéné között. Mikor elkezdesz magadban felépíteni egy karaktert, majdnem ugyanazt az utat járod be, mint amikor hallgatsz valakit, aki magáról, a motivációiról beszél.
-Ám a színpadról 500 embernek szólhatsz egyszerre, míg egy segítő beszélgetésen csak ketten vagytok…
- Az biztos, hogy engem nagyon feltölt, amikor azt érzem a színpadon állva, hogy a nézőtéren ülők most kaptak valami pluszt, hogy ezekkel az emberekkel ez alatt az előadás alatt történt valami. Talán a szemét törölgeti valaki, mert akkora érzelmi adagot kapott. Vagy nagyon nevetnek a nézők egy vidám darabon. Vagy látod, hogy kifelé menet valaki csendben megfogja a párja kezét – és azt érzed, most valami másmilyen érzelmi területre vittük el őket és ez mennyire szép…
-Lassan vége a nyárnak és elkezdődik a következő évad a teátrumban is. Milyen feladataid lesznek?
-Bár sok mindent hallani, így nyilván bennünk is vannak kétségek, mégis elindult a munka. Az Ember tragédiája 2.0-nak tavaly elmaradt a bemutatója, most megint neki futunk. Játszunk Szerelem, ó!-t és Jövőre veled ugyanitt-et is, és persze lesz Bor, mámor, szerelem is. Nagyon várom a további Mikve előadásokat, azt nagyon szeretem. Sajnos a pandémia miatt a bemutató után le kellett vele állnunk és csak két előadásra tudtuk visszahozni, ráadásul a nézőtéren csak csökkentett létszámmal ülhettek a nézőtéren maszkban, egymástól méteres távolságban. Most nagyon várjuk, hogy ismét színpadra kerüljön ez a darab, érdekes és aktuális kérdéseket feszegető szöveg. Csináltunk egy nagyon édes meseelőadást, ráadásul nagyszínpadon. Imádom: zenés darab, Kuna Karcsival ketten játsszuk benne a gyerekeket, Kerkay Rita kolléganőnk rendezte, a párja, Matkó Tamás írt hozzá zenét, Diótörőcske a címe. Ezt már bemutatni sem tudtuk az előző évadban, de most nagyon remélem, októberben megtörténik. Érdekessége még, hogy Csukás István utolsó darabja, amit halála előtt kifejezetten a Vörösmarty Színháznak írt, de már nem érte meg a premiert… Igyekeztünk laza, mai humorral megtölteni és nagyon várjuk rá a gyerekeket! És Zsótér Sándorral is dolgozom a Pisztácia és mogyoró című darabban – ebből csak az olvasópróbát tudtuk korábban megtartani. Most megint nekifutottunk, majdnem készen is vagyunk vele, remélem, hamarosan színpadra is állíthatjuk a stúdióban. Szabadszájú, szókimondó, nagyon vicces darab, hihetetlenül kegyetlen aktualitásokkal. Úgyhogy jó dolgok készülődnek a színházban és ha sikerülnek ezek a tervek, azt mondhatom, boldog ember vagyok. Fontos az alkotó folyamat is, de a vége mégiscsak az kell, hogy legyen, hogy ezt az energiát átadod a színpadról az embereknek.
