Karcsi és a könyvek
Valószínűleg minden városhoz tartoznak olyan figurák, olyan emberek, akik mellett nap mint nap megyünk el, de sokszor fogalmunk sincs, kicsodák ők. Rendszeresen ott ülnek egy-egy utcarészletben, muzsikálnak, árusítanak valamit, vagy egyszerűen csak léteznek a térben, s ha egyszer valamiért eltűnnek onnan, csak a hiányérzet marad bennünk utánuk. Az utca embere, mint a városkép szerves eleme.
Mészáros Károly – ahogy szokás mondani - emberemlékezet óta foglalkozik kereskedelemmel. Annak idején Fehérvár első kreatív alapanyagokat árusító boltjával kezdte, ment is a biznisz, de mikor újabb és újabb egységek nyitottak hasonló profillal, abbahagyta, mondván: így már nincs benne annyi élvezet. Bár talán nem ő volt az első, aki utcai kitelepülős könyvárusításba kezdett, de az biztos, hogy az eltelt évek alatt körülötte-mögüle leapadt a lehetséges konkurencia, s manapság Károly az egyetlen, akit a Fő utcán nagyjából mindig ott találunk a ciszter templommal szembeni beugróban, félig az éjszakára zárható fém árusító alkalmasság mögé bújva. Ami esetében nem annyira könnyű, hiszen ha feláll, erős, nagydarab férfivel szembesülünk. Igaz, a folyamatos utcai munka, a kevés mozgás és a rengeteg fagyoskodás, no meg a cipekedés alaposan rajta hagyta a nyomát: kívülről nem látszik, de Karcsi a pult mögött kitaposott, kórházi fehér klumpában üldögél, zokniban. Kérdezem tőle, nem fagy-e le a lába, mikor odakint nulla fok van, vagy még az alatt is, de csak legyint, derűsen:
- Nem. Már nem. Meg lehet szokni ezt is.
Nincs rajta három nadrág, nem visel öt pulóvert kabáttal. Mint ahogy az is megszokható, mondja Károly, hogy az ember a könyvek között előbb-utóbb leszokik az olvasásról. Olyan lehet ez, mint sörgyárban a folyton az ember orra előtt habzó nedűtől undorodni, vagy csokigyári munkásként apatikus arccal szemlélni, ahogy a százezredik ugyanolyan táblás szelet legördül a sorról. Így van ezzel ő is: egy ideje már csak árusítja, de nem böngészi a könyveket, nem hatja meg sem egyformaságuk, sem különbözőségük. Ettől persze a könyveket még kedveli, de másmilyen, nem szerzési típusú szeretettel.
Mészáros Károlynak törzsvevői vannak. Korunkban, amikor az internetes rendelés lehetősége és a boltok átláthatatlan kínálata, a monstre könyvpaloták olyannyira személytelenné teszik a könyves szakmát, ő most is igyekszik a gyűjtők kedvében járni egy-egy vágyott ínyencséggel. Nem zavarja az sem, ha óraszámra sem lép oda senki a pultjához, bár ez nem is nagyon fordul elő, az emberek még most is szeretnek böngészni, lapozgatni, kérdezősködni. Károly hangulata szerint szívesen válaszolgat is, azt mondja, az emberek most is vesznek könyveket, igaz, a piac átalakult, de mégiscsak vesznek, pláne ünnepekre, alkalmakra. Ő reggelente kipakol és sötétedésig kint üldögél, olykor váltásban egy barátjával, aki vasárnaponként a helyi bolhapiacon is árul könyvet. Oda is sokan kimennek, élvezik, hogy alkudni, turkálni lehet, pont ez teszi számukra igazán élvezetessé a vásárlást, a titkos felfedezés öröme.
Károly egyelőre nem tervezi a jövőt, ha maradnak körülötte a könyvek, jó, ha egyszer mást csinálna, az is rendben van. Kis cigarettákat szív és az embereket figyeli néha, de olykor csak gondolkozik bele a világba. Ha néhány napig nem nyit ki, mert fáj a lába, a Fő utcán sétálók már odakapják a fejüket, s ilyenkor talán az is átfut bennük: ejnye, no, mi lehet a könyvárus emberrel, ott, az árkádok alatt?
És ki tudja, ezért van-e, de Károly hamarosan tényleg megjelenik...
