Bár a legtöbben ebben a nyári melegben nem vágyunk a túlzott töltekezésre, s ritkábban töltünk időt a tűzhely mellett, a könnyebb, egyszerűbb fogásokat kultiválva, néhány fehérvári jellegzetesség még akkor is kikerült a korabeli gasztronómia fazekából, ha nem éppen mi vagyunk a kulináris felfedezésekben leggazdagabb magyar város. Íme, a legismertebb fehérvári finomságok hiteles története!
Kép forrása: Albaarchivum.hu
Önök tudták, hogy a kissé tömény, krémmel megtöltött, kívül csokoládés helyi ínyencség, a Vörösmarty csemege nem is kocka, hanem eredetileg kör alakú volt? A Székesfehérvári Városszépítő és -védő Egyesület nevében Poklosi Péter a 2010-es évek közepén javasolta, hogy vegyék fel a megyei értéktárba, mint a megyei vendéglátás egyedi sajátosságát, de a Vörösmarty csemege egyelőre nem került fel a listára. A jeles városvédő azzal érvelt a települési értéktárba való fölvétel mellett, hogy a sütemény valóban helyi különlegesség, s ráadásul elnevezése is kötődik Székesfehérvárhoz, hiszen Vörösmarty Mihály a székesfehérvári ciszterci gimnázium tanulója volt, első köztéri szobrát is Székesfehérváron állították fel, s Vörösmarty nevét számos intézmény mellett a csemege őrzi Székesfehérváron. S hozzá kell tenni azt is, hogy a süteményt az eredeti technológiához képest változtatásokkal, de azóta is folyamatosan készítik. Karsay mester családjában apáról fiúra hagyományozódik a legenda, mely szerint a mai Vörösmarty Cukrászda névadása is az elismert, akkor már nyugdíjas cukrászmesternek köszönhető. (A Vörösmarty mellett egyébként a Zrínyi cukrászat is foglalkozik a nevezetes csemege gyártásával.)
A Vörösmarty csemegét Karsay Ferenc cukrászmester (1896–1971) alkotta meg az 1940-es évek első felében. A mester Kápolnásnyéken született, a cukrász szakmát a fővárosban tanulta, Budapesten, Szegeden és Trientben (Olaszország) töltötte gyakorlóéveit. 1924-ben önállósította magát és üzletet nyitott Kápolnásnyéken, de egy fióküzletet is működtetett Gárdonyban. Külföldi tanulmányútja során különleges receptúrák után kutatott, a párizsi krémet például ő hozta be az országba – s ennek eredményeként született meg a később Vörösmartyról elnevezett sütemény is.
Kezdetben a címkén a Vörösmarty csemege mellett a Karsay különlegesség felirat is szerepelt. A csemege eredetileg kerek formájú volt, csak a szocialista tervgazdálkodás idején változtatták négyzet alakúra. Ennek igen egyszerű, takarékossági oka volt. Azokban az időkben nem engedhették meg a körforma alkalmazásából keletkező „hulladékot”. A sütemény dobos lapokból, párizsi krémből és mogyorós–mandulás pralinékrémből állt, mindezt csokoládéval vonták be. A sütemény különlegességéhez tartozott, hogy a mogyorót és a mandulát a cukrászmester a saját üzemében pörkölte. A megpörkölt magvakat porcukorral és megfelelő hőmérsékletre melegített kakaóvajjal vegyítve többszörösen áthengerelték, majd habosították, ezzel érve el a praliné kívánt állagát – áll az értéktári pályázat leírásában.
Az eredeti recept sajnos nem hozzáférhető. Karsay mester halála után az unokája szerette volna megkapni a receptjeit, de a nagymama mindet elégette. Fövenyi László – a Deák Ferenc Kereskedelmi és Vendéglátóipari Szakképző Iskola ma már nyugdíjba vonult egykori oktatója – tanulóként készítette az édességet már az 1960-as években, a régi, eredeti technológiát alkalmazva, melyre ma is igen jól emlékszik. A települési értéktárba pályázáskor az ajánlattevő joggal feltételezhette, hogy Fövenyi cukrászmester az egyik szakember azon kevesek közül, akik napjainkban el tudják készíteni a hajdani igazi csemegét. Hogy 2021-ben változott-e a helyzet, nem tudjuk, de a népszerűség töretlensége tény, talán ennek is tudható be, hogy dupla W-vel írva hamisított verzióját is meg lehetett találni a városba.
Kép forrása: Magyar Konyha Online
És akkor most nézzük a szintén a megyéhez kötődő Rigójancsi szelet sztoriját! Rigó János, az egyik legismertebb magyar cigányprímás Pákozdon látta meg a napvilágot 1858-ban. Élettörténetét szerencsére részletesen megismerhetjük a Wikipédiáról is. Ötévesen már hegedűt vett a kezébe. A tanítótól lopott húrokat hozzá, amiért az esperes kérésére bocsánatot kért. E gesztusáért nála maradhattak a számára nagy kincsek. Ezután órák hosszat gyakorolt mindennap a szabadban: az erdő, a nádas világa hálás közönség volt: egymásnak muzsikáltak.
10 éves korában a szüretet már apja bandájában muzsikálta végig. Előfordult, hogy ő volt a szólista. A falusiaknak tetszett a kis prímás. Az apja akarta tanítani, de az esperes nem engedte. Elvitte a székesfehérvári Magyar Király Kávéházban muzsikáló Simplicius Barcza Józsihoz, akit III. Vilmos király Hollandiában érdemrenddel tüntetett ki. A már világhírű prímás tehetségesnek találta a 12 éves fiút, felvette a kávéház zenekarába, igaz, csak cimbalomhordozónak, majd később is csak kontrásnak alkalmazta, vélhetően szakmai féltékenységből. Ezeket leszámítva mégiscsak a prímás tanította meg a lelkét adni a zenéhez – de néhány év múlva összekülönböztek, mert Jancsi elszerette a főnöke lányát. Kivált Barczáék zenekarából és sajátot alapított.
Hamarosan feleségül vette a Simplicius Barcza Józsi lányát, Mariskát, de nem lett teljes a kibékülés. Az idős prímás egyre nehezebben viselte veje népszerűségét. Alig 24 évesen Jancsi újra elindult szerencsét próbálni. Jancsi ekkor már a női szíveket hódította, különösen akkor, amikor szívhez szóló, andalító, érzelmes nótákat hegedült. Nagyon tehetségesen hegedült, cigányprímásként a legkiválóbb zenészekből összeválogatott zenekarával Európa számos nagyvárosában fellépett.
1896-ban egy párizsi étteremben, a Restaurant Payard-ban játszottak, ahol jelen volt a belga Chimay herceg és fiatal felesége, egy amerikai milliomos lánya, Clara Ward, azaz Ward Klára. Az asszony beleszeretett a tüzes fekete szemű Jancsiba, elhagyta érte férjét. A szerelem kölcsönös volt, Jancsi elvált feleségétől, Barcza Mariskától. Ez annyira nagy port kavart, hogy több lap, köztük a Mikszáth Kálmán által szerkesztett Országos Hírlap is tudósított a válóperről.
A szerelem körülbelül tíz évig tartott, ezalatt elherdáltak több mint 8 millió dollárt. Ezután Ward Klára Nápolyban, a Vezúv lábánál faképnél hagyta Jancsit, és megszökött egy olasz pincérrel. Később feleségül ment egy jóképű olasz hotelportáshoz, de örökségéből kitagadták, ezért ezután fotómodellként tengette életét. Rigó Jancsi évekig bolyongott Európa nagyvárosaiban. 1910-ben volt felesége, Barcza Mariska megpróbálta visszacsalogatni, de Jancsinak nem volt maradása. Szegényen, lezüllötten és elfeledetten halt meg Amerikában (más források szerint Fejér megyében). Utoljára egy levitézlett színésznővel járta a lebujokat, és hegedűjén keserves, magyar nótákat játszott.
A nevezetes Fejér megyei amorózó emlékezete ma leginkább a róla elnevezett süteményben csúcsosodik ki. Jancsi ugyanis egy pesti cukrászdában egy csokoládés, édesen krémes süteménnyel kedveskedett szerelmének. A cukrász, aki készítette a süteményt, Rigó Jancsiról nevezte el. Számítása beigazolódott, a csokoládéval leöntött és kocka alakú, a barna szín három árnyalatában pompázó tejszínhabos rigójancsi cukrászsütemény rövid idő alatt hatalmas népszerűségre tett szert. A cukrászat klasszikus készítménye lett Magyarország határain túl is. A cukrászsütemény két csokoládés tortalapból áll, amelyek között tejszínhabos csokoládékrém töltelék van. A töltelék tartalmazhat egy kis sötét rumot és/vagy vaníliát is. Egy másik változatban a töltelék két, egy tejszínhabos csokoládékrémes és egy tiszta tejszínhabos rétegből áll.
Az összeállítás előtt az alsó lapra egy nagyon vékony kajszibarackíz réteget kennek, majd a tortát sötét csokoládémázzal vonják be. Ha házilag látnánk neki, a világhálón igen sok receptet találunk hozzá…