Ez nem táncgyár, ez művészet, amihez fel kell nőni
Bokor Attila táncos, koreográfus, mestertanárral a Gorsium Művészeti Szakgimnázium egyik termében beszélgettem.
- A zene vagy a tánc jött először az életedbe?
- A Kodály Zoltán Zenei Általános Iskolába jártam, itt kötelező volt a hangszer és a kórus tagság. Tíz éves koromban édesanyám elvitt egy bodajki táborba, ahol megismerkedhettem a néptánccal. Török Sándor volt az, aki észrevette, hogy tehetséges vagyok, s rávett, hogy folytassam a Táncházban. Ide egészen tizennyolc éves koromig jártam - meghatározó élmény volt számomra. Majd egy nap, a Vörösmarty Színház igazgatója átjött egyik próbánkra, és megkérdezte: „Kinek van kedve zenés darabban szerepelni?” Mivel már akkor szerettem a kihívásokat, gondolkodás nélkül jelentkeztem. Így csöppentem bele a színház sajátos világába, amely azóta is kitartóan az életem része. Kisebb-nagyobb kitérők után elvégeztem a Táncművészeti Főiskolát, és a Testnevelési Főiskola akrobatikus rock and roll sportedző szakát.
- Elsősorban tanítással foglalkozol?
- Bár tanítok a Rajkó Talentum Zeneművészeti és Táncművészeti Szakképző Iskolában, valamint a Gorsium Művészeti Szakgimnáziumban és péntekenként swing tanfolyamot tartok a Parabában, nem tartom magam „csak” tanárnak. Dolgozom a Pesti Magyar Színházban, koreográfus lehettem a Rohonc, avagy az öldöklő angyal című darabban, és nemrég készült el Alföldi Róbert és Tompos Kátya főszereplésével a My Fair Lady a Centrál Színházban, ahol koreográfus-asszisztensként mutatkozhattam be. Emellett számos filmes táncos munkám is volt.
- Mit jelent neked a tánc?
- Édesanyám már kicsi korom óta mondja, hogy amikor a színpadon táncolok, akkor egy teljesen más Attilát lát. Tánc közben egy másik dimenzióba kerülök, egy szürreális térbe. Azt érzem, hogy elvesztem a kötöttségeket, és itt azt csinálok, amit akarok. Önmagamat kontrollálom, miközben egy kontrollálatlan térben mozgok. Ez egy öngerjesztő folyamat: a belülről vagy akár a környezetből származó szikrák, impulzusok egymást erősítik, és azt érzem, hogy az így keletkező energia sosem fogy el. Én sem fogyok el. Nem vagyok hiperaktív, de amit igazán szeretek, abba maximálisan bele tudok veszni.
- Akkor most elsősorban táncos vagy?
- Meghallom a muzsikát, és megelevenedik a szemem előtt. Noha aktív táncos vagyok, és a zene első ütemére már moccanok, mégsem első sorban letáncolni akarom a képeket, hanem ez a késztetés kezd eltolódni a színre vitel felé. És persze szeretném átadni a tudásomat is. Szeretném megóvni a gyerekeket attól, hogy csalódjanak. Szép a táncos hivatás, de csak azért, mert tehetséges és szorgalmas vagy, még nem biztos, hogy érvényesülni is tudsz. Irányított a szakma, sokszor arra kell menni, amerre fújnak, nem pedig arra, amit elképzeltünk. Igen sok kompromisszumot kell kötni ezen a pályán. Be kell állni a sorba, de arra mindig figyelni kell, hogyan érvényesülhetnek a saját színeink. Egy tehetséges emberrel nem könnyű, de jó együtt dolgozni. Egy koreográfus súlyos hibát vét akkor, ha nem engedi be a tehetségeket, mert akkor vajon ki viszi színpadra az álmát? Ki fog együtt dolgozni vele alkotótársként?
Ha egy koreográfiában olyan problémám akad, amin nem tudok túllépni, akkor félre teszem. Lehet, hogy fél év múlva veszem csak elő, de akkor már tiszta szemmel nézek rá, és összeállítom akár egy nap alatt a teljes anyagot. Nagyon szeretek tehetséges emberekkel együtt dolgozni, olyanokkal, akik inspirálnak, ötletet adnak. Van olyan táncos, akinek meg kell mondani, hogy mit csináljon. És van olyan, akinek megmondod ugyan, hogy mit csináljon, de amikor beteszed a zenét, ő beleviszi az egyéniségét. Ennek mindig örülök, főleg, ha a diákjaimnál tapasztalom ez, mert arra gondolok: ő már a szárnyait próbálgatja! A reális és a szürreális világ jól kiegészíti egymást. Azok a gyerekek, akik megdolgoztathatók, szorgalmasak, és azok, akik szárnyalnak, nagyon jól tudnak egymással haladni, mert tudják, hogy közös a cél. Tanárként nekem az a dolgom, hogy ezeket a célokat egyre magasabbra rakjam. Ezáltal úgy tanulják meg a komplexitást, hogy észre sem veszik. A tanítás és a koreográfia is annyira inspirál, hogy sokszor figyelmeztetni kell: evés-ivás nélkül úgy eltelt öt óra, hogy észre sem vettem. Ha lendületben vagyok, szünet nélkül zúzom végig a napot.
- Milyen táncstílusok állnak közel hozzád?
- Minden, ami autentikus. Az autentikus jelentése valódi, hamisítatlan, eredeti forráson alapuló. Ilyen a magyar néptánc, a szwing és az argentin tangó is. Az autentikus vonal a táncban az, ami az ellesett, megtanult táncanyag olyan fokú elsajátítása, ami már örömet okoz a táncosnak. Tehát nem egy rossz színű ruha, amit fel kell vennem, hanem egy hozzám illő, ami egy velem, mert én vagyok. Minden, ami túlságosan kötött vagy leszabályozott, az nem biztos, hogy jó számomra. A munkámban nagyon fontos szó az „improvizáció”. Minden, ami belülről jön. Az tud jól improvizálni, akinek megvan az eszköztára: az adott táncstílusból nagyon sok lépést elsajátított, s már nagy biztonsággal tudja táncolni. Az agyában nincs üresjárat, szinte magától mozdul a láb, és a táncos lazán tudja előhozni a figurákat. Ebben a feszültségmentes, kényelmes fázisban lehet a legjobban tanulni, ezt használja pl. a magyar néptánc. Jók a táncházak, ahol meg tudod mutatni magad, lehet improvizálni, és nagyon jók a szwinges bulik és argentin tangó milongák is. A bohém részemet hozza a szwing – vagyok, élek, happy minden – és a mélyebb érzéseimet fedi le az argentin tangó. Ez együtt vagyok én, így vagyok teljes.
- Mennyire vagy „éhes”? Mennyire vágysz a kihívásokra?
- Táncos szempontból már nem annyira, de a koreográfiában, a kitalálásban, színpadra vitelben nagyon. Például együtt dolgoztam Vas-Zoltán Iván rendezővel a Rohonc, avagy az öldöklő angyalban (a Rátkai Márton Színházi Műhely előadása 2016.), aki elmondta magáról, hogy nem szeretnek együtt dolgozni vele a koreográfusok, mert rá nem lehet felkészülni. Én meg azt mondtam magamban, hogy: „Yessss!” Nagyjából 30-60 perc alatt rakta fel a színpadi képeket úgy, hogy rendezés közben engem is instruált, és folyamatosan mondta, mit szeretne látni. Nekem volt 15 percem, hogy mutassak neki egy A, B, C vagy D verziót. Élveztem! Megmozgatott. Azt gondolom, hogy jó koreográfus nem lehet az ember tizen-huszonévesen. Meg kell élni hozzá legalább 30-35 évet, begyűjteni számos pozitív és negatív tapasztalatot. Sok emberrel kell találkozni, beszélgetni, nagy felismerésekkel, korszakonkénti megvilágosodásokkal, aminek a végén megtalálod magad, letisztulsz, és végül azzal is tisztába kerülsz, mit is akarsz pontosan látni a színpadon. Ahová aztán kiteszed magad: tested-lelked kendőzetlenül. Ez nem táncgyár, ez művészet, amihez fel kell nőni.
(Írta: Sohonyai Edit, fotó: Páth Dániel)
