Kocsis Noémi újságíró
Szeretem a stílusát: vicces, kicsit ironikus, és mindig nagyon emberi. Anya-líziseinek hűséges olvasója vagyok, a hétköznapok börleszk-szerű megjelenítése és az a fantázia, amely a szürke aszfalt alatt nem kábeleket és Fehérvár komplett csatornahálózatát látja, hanem egy igazi, földalatti manóbirodalmat – engem mindig lenyűgöz és magával ragad.
– Hogyan lettél újságíró?
– Ének-zeneibe jártam, így elsős koromban azt gondoltam, hogy operaénekes-táncos leszek. Készítettem egy rajzot: királylány ruhában állok a színpadon, mellettem a függöny (selyembársony, bojtokkal), csodálatosan kidolgozva, és én balettcipőben, spiccen állok a rivaldafényben. Mivel nyitva volt a szám, ebből lehetett látni, hogy éppen énekelek. Jártam balettre, de a magasságom miatt már 5-6 éves koromban kiríttam a társulatból, így korán felismertem, hogy itt nem vár rám fényes karrier. Az énekesi pályafutásom pedig akkor ért véget, amikor másodikban rájöttem, hogy újságíró akarok lenni. Ezért a legjobb barátomnak, egy gumiból fröccsöntött Mazsola figurának, készítettem újságot, hogy ne unatkozzon. A lapokat összetűztem tűzőgéppel, és voltak az újságban hírek meg időjárás jelentés. Hihetetlen érdekes cikkek születtek a nagyszünetről, az udvaron történő játékról, illetve arról, mi volt órán, és a tanító néni mit adott fel házi feladatnak. Mazsola volt az első olvasóm, bár néha ő maga is tudósított. Aztán rákaptam az írásra, és elkezdtem a fióknak írni mindenféle – elsősorban tanárok által elkövetett – rémtettekről. Két kedvenc tantárgyam volt: az ének és az irodalom. Később a Vasvári gimnáziumba jártam, ahol ének szakos voltam, és meg voltam győződve arról, hogy énektanár lesz belőlem. Jelentkeztem is a Ho Si Minh Tanárképző Főiskolára, Egerbe, ahol minden rendben ment egészen addig, amíg azt nem mondták, hogy: „Akkor énekeljen, kérem”. Momentán egy hang sem jött ki a torkomon a félelemtől. Így aztán visszanyúltam a másik kedvenc témakörömhöz, az irodalomhoz, és jelentkeztem a Kodolányi János Főiskolára – így lett belőlem újságíró.
– Amellett, hogy a Fejér Megyei Hírlapnál dolgozol, komoly Facebook tevékenységet is folytatsz. Sok színes hír, érdekesség mellett nagyon gyakran látok az oldaladon karitatív posztokat. Folyton segítesz: felhívást teszel közzé lélegeztető géppel kapcsolatban, vagy élelmiszert, ruhát gyűjtesz, vagyis közvetítesz a rászorulók és az adományozók között.
– Sokan keresnek meg írásban, telefonon. Azt gondolják, hogy egy újságírónak biztosan nagyon sok ismerőse van. A sok ismerős általában nagy publicitást jelent, a publicitás pedig halvány esély a segítségre. Rólam általában tudható, hogy szívesen válaszolok az ilyen megkeresésekre, megindítanak vagy megrendítenek az emberi történetek. De nem mindig segítek: ha nem olyan jellegű a kérés vagy nem tudok azonosulni a problémával, akkor visszaírok, hogy sajnos, nem én vagyok a megfelelő ember…
– Milyen üggyel foglalkozol most?
- A Fejér Megyei Hírlap megint elindította szokásos karácsonyi jótékonysági akcióját. Ritkán rendülök meg, mert annyi „sors-dolog” kerül a közelembe, de ezt nehéz sírás nélkül végigcsinálni. A Vakok és Gyengénlátók Fejér Megyei Szervezetével dolgozunk együtt. Elesett, és magukra utalt, még inkább mások segítségére utalt emberek sorsával, és az ebből fakadó visszaélésekkel ismerkedünk meg. Találkoztam egy vak emberrel, aki nem csak beteg, de a szomszédok el akarják adni a tetőt a feje fölül... De a mozgássérültek mindennapjai is nagyon érdekesek: egy agárdi kerekes székes ismerősöm mesélte, hogy állt a peronon és a vonat elrobogott mellette, hiába jelentette be utazás előtt két nappal, három pecséttel az utazási szándékát, melyre visszaigazolást is kapott a MÁV-tól. Elfelejtették, és nem ment oda senki, hogy felsegítse… Ő egyébként nagyon sokféle betegséggel küzd, levegőt is nehezen vesz és nincs légzésterápiás készüléke. Írtam egy posztot és 3 nap alatt összejött rá a pénz. Meg is vette, így el tudott menni az osztálytalálkozójára, holott nagyon ritkán mozdul ki otthonról. Összefutottam az egyik osztálytársával, ő is mesélte, hogy ott volt, ragyogott, és mesélt. Ilyenkor nagyon örülök. Én is sokszor voltam nehéz helyzetben, ezért át tudom érezni, hogy másnak milyen lehet. Persze én tudok mozogni, látok, és kapok levegőt. Látom ezeket az embereket, és a küzdelmüket, ahogy Münchausen báróhoz hasonlóan kihúzzák magukat a nehéz helyzetekből pusztán azért, hogy túléljenek: ez nekem is erőt ad.
– Hogyan töltődsz?
– A család… három gyermekem van. Sokat segít az olvasás illetve a kreatív tárgyak készítése. Egy idő óta tudatosan játszom: minden lépésemhez igazítok egy „jóságot”. Vagyis séta közben az a feladat, hogy észre kell vennem valamit. Szembe jön egy nő: „Milyen jó sálja van, milyen érdekesen kötötte meg!”. Telefonál valaki a sarkon: „Hú, de kellemes hangja van, milyen jó lenne rádiós riporternek!” Szoktatom magam arra, hogy észrevegyem a gyerekek mosolyát, a madarakat, az utcaképet… és így, szemlélődve töltöm el azt az ezerkétszáz lépést A és B pont között. Ez a módszer segít abban, hogy harmóniába kerüljek a lépéseimmel, a légzésemmel, az időjárással, a környezettel… Az az érzésem támad, hogy része leszek valaminek, és úgy kezdek mozogni, hogy minden mindennel klappol: például éppen akkor érek oda a zebrához, amikor megállnak az autók és átengednek, vagyis akadálytalanul haladok térben, időben, és a saját lelkemben is. Csoda dolgok ezek...
